Katasztrófapolitika

Smrcz Ádám
tudományos segédmunkatárs, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Politika- és Államelméleti Kutatóintézet

smrcz_illusztracio_kesz.jpg

Niall Ferguson azok közé a történészek közé tartozik, akik szerint a történelem a politikai döntéshozatal legfőbb tanítómestere, ennek is köszönhető, hogy a katasztrófák és a politika viszonyáról szóló legújabb könyvét nagy várakozás előzte meg.

A kötet két fő tanulsága, hogy egyrészt minden rendszer másként reagál egy adott sokkhatásra, másrészt nincs (és soha nem is állt fenn) olyan katasztrófahelyzet, amely ne lett volna legalább részben politikai természetű. Míg az első állítás már-már álmosítóan közhelyes, a második valóságos hidegzuhanyként éri az olvasót: ugyan mi köze lehet egy vulkánkitörésnek vagy motorhiba miatt bekövetkezett légi katasztrófának a politikához? A szerző sajátos katasztrófameghatározásából következik, hogy nagyon is sok, ami pedig azt vonja maga után, hogy bölcs előrelátással (és megfelelő intézkedésekkel) a katasztrófák nagyrészt megelőzhetők.

Aligha meglepő, hogy Ferguson könyvét a pandémia ihlette, az viszont annál figyelemre méltóbb, hogy az írás – nyilvánvaló aktualitása mellett – szervesen illeszkedik a szerző korábbi munkáinak sorába. A magyar olvasók számára sem ismeretlen Ferguson előző könyve (A tér és a torony – hálózatok, hierarchiák és harc a globális hatalomért), amelyben a szerző a hálózatelmélet eszköztárát állította csatasorba különböző eszmék vagy dinasztiák felemelkedésének magyarázatához. Feltárta, hogy egy adott eszme vagy személyiség sohasem csak saját kiválóságának köszönhette sikerét, hanem szerepet játszottak ebben a (félig-meddig) véletlen körülmények is, így például az is, hogy mennyire foglalt el központi helyet (vagyis hány másik csomópont kapcsolódott hozzá közvetlenül) a különböző hálózatokban (szalonokban, családi kapcsolathálókban stb.).

Az elmúlt hónapok egyik legfőbb tanulsága azonban éppen az volt, hogy akik egy vagy több hálózatban kiemelt pozíciót foglalnak el (vagyis sok szálon kapcsolódnak másokhoz), azok nemcsak sikeresek lehetnek, hanem könnyebben eshetnek áldozatául fertőző betegségeknek is.

A járványok összetevői

Éppen ezért – Ferguson új könyvének egyik fontos megállapítása értelmében – azt mondhatjuk, hogy a járványoknak két szükséges összetevője van: egy kórokozó, valamint az emberek között fennálló kapcsolati hálók összessége. Mint mondja: „aligha ismerhetnénk meg egy társadalom átfertőzöttségének mértékét úgy, hogy csak a vírust vizsgáljuk, az utóbbi ugyanis annyira lesz fertőző, amennyire a társadalmi háló ezt lehetővé teszi számára”. Az előbbi meghatározást ráadásul nem is muszáj csak járványokra korlátoznunk, hanem nyugodtan alkalmazhatjuk minden, a hétköznapi életben „katasztrófának” nevezett jelenségre: a vulkánkitörések, nukleáris vagy légikatasztrófák is éppen azáltal nyernek katasztrófajelleget Ferguson szerint, hogy emberek is érintettek benne, a járványok pedig csak abban különböznek más katasztrófáktól, hogy esetükben az emberi tényező teljesen nyilvánvaló, míg a vulkánkitörések alkalmával ez nagyrészt rejtve marad.

Katasztrófapolitika vagy politikai katasztrófa?

A Katasztrófapolitika arra igyekszik rávilágítani, hogy természeti eredetű és az emberek által előidézett katasztrófák között nincs is lényeges különbség, ekképpen pedig a sorscsapásnak vélt események ugyanúgy befolyásolhatók politikai eszközökkel, ahogy az emberek által előidézett vészhelyzetek. Ehhez azonban több feltételnek is teljesülnie kell: egyrészt a politikai döntéshozók részéről rátermettséget igényel, hogy a potenciális veszélyeket komolyan vegyék, ahogy azokat a tanácsadókat is, akik az előbbiekre figyelmeztetni próbálják őket. Ferguson úgy véli, ezek a képességek sem magától értetődően találhatók meg minden döntéshozóban, hiszen – emberek lévén – ők sem mentesek mindazon kognitív öncsalásoktól, amelyek a valóságot sokszor jobb színben tüntetik fel számunkra, mint amilyen valójában.

A szerző azonban távol áll attól, hogy a politikai döntéshozóknak megkülönböztetett felelősséget tulajdonítson a katasztrófahelyzetek esetleges félrekezelése miatt. A gondolatmenetének éppen ezen pontja váltotta ki a legtöbb negatív visszhangot. Mint írja: „a legtöbb katasztrófa olyankor történik, amikor egy összetett rendszer, leginkább valamilyen zavar folytán, sérülést szenved. Hogy egy kívülről jövő sokkhatás milyen mértékben okoz katasztrófát, az nagyrészt a nyomás alá helyezett társadalmi hálón múlik. A hiba pedig, már ha egyáltalán lokalizálható, nagyobb valószínűséggel jelentkezik valahol az intézményrendszer közepén, mintsem a tetején”.

Ferguson számos helyen egyértelművé teszi azt is, hogy a 2020-as amerikai járványpolitikát sok tekintetben elhibázottnak tartja, ám – ahogy az az idézett szöveghelyből is látszik – nem az elnöki döntéshozatalt teszi elsősorban mindezért felelőssé. Véleménye szerint ugyanis eleve nem központi döntésekre lett volna szükség, hanem egy jól működő intézményrendszerre, amely diverzifikált rendelkezések révén elkerülhetővé teszi a teljes lezárást (utóbbi ugyanis nemcsak gazdaságra nézve volt felettébb káros, hanem nemkívánatos precedenst is teremtett, amely szerinte a jövőben is bármikor alkalmat adhat a szabadságjogok korlátozására).

A felelősség kérdése

A katasztrófák sikeres elhárítása tehát nem kizárólag, de még csak nem is elsősorban a hierarchia csúcsán helyet foglaló döntéshozókon múlik. Sokkal inkább azokon a teniszklubokon és hasonló intézményeken, melyek a járvány idején maguk döntenek úgy, hogy zárva tartanak-e vagy sem. A fenti állítások érvényessége erősen megkérdőjelezhető, ahogy az is, hogy mennyiben lett volna kivitelezhető az állampolgárok és intézmények Ferguson által javasolt önkorlátozása. Mindez pedig a szerző hálózatelméleti alaptézisét sem hagyja háborítatlanul: vajon képes egy adott társadalom vertikális szerkezete döntően meghatározni annak működését?

A kérdésre nem kapunk megnyugtató választ, ráadásul az idő (rövidségének) vasfoga is mély nyomokat hagyott Ferguson írásán: a szerző szokatlanul rövid idő alatt állított össze egy (szokásához híven) nagyterjedelmű kötetet, amelynek tartalma – bírálói szerint – meglehetősen széttartóra sikeredett.

Valóban, az olvasó nem győzi kapkodni a fejét, amint a katasztrófáknak a kulturális emlékezetben elfoglalt helyétől (1–2. fejezet) a politikai döntéshozók kognitív tévedéseinek elemzésén át (3. és 6. fejezet) eljut a könyv fő állításához, vagyis a hálózatok szerepéhez (4. fejezet), végül pedig a különböző katasztrófahelyzetekkel kapcsolatos esettanulmányokhoz (7–9. fejezet). A könyv egyik bírálója úgy fogalmazott: a kötet olyan, mintha Ferguson az összes lehetséges kutatási eredményét bele akarta volna préselni. Mindez részben talán igaz is, de nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy a szóban forgó kutatási eredmények (itt főleg a The Great Degeneration – How Institutions Decay and Economies Die, valamint a már említett The Square and the Tower című köteteire gondolhatunk) nagyon is relevánsak a téma szempontjából, ezért mindenképp örvendetes, hogy a szerző közzétette meglátásait napjaink talán legégetőbb kérdésével kapcsolatban.

Niall Ferguson: Doom – The Politics of Catastrophe, Penguin Press, 2021

Amikor a Facebook kapcsolja le a villanyt

Kutasi Gábor
Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet
facebook_tiltas_deposit_kesz.jpg

A Facebook és Ausztrália év eleji konfliktusa rávilágított: nemcsak a politikusok vagy egyes hírszolgáltatók (és magánszemélyek) érezhetik veszélyben a közösségi médiafelületre épülő tevékenységüket és bevételüket, de egy egész országgal is megtörténhet a „lekapcsolás”. S eközben könnyen áldozatul eshet az online térben működő kkv-szektor is.

Világszerte kormányzati szintre emelkedtek az évek óta éleződő konfliktusok, amelyek a közösségi médiaszolgáltató cégek és a felhasználók között dúlnak. Nemcsak egy területen lehetett számítani összetűzésre. Egyrészt a Facebook (és 2020 óta egyre több hasonló szolgáltató) önkényes szabályokra hivatkozva előszeretettel tilt le felhasználókat és véleményeket, felvetve ezzel számos, szólás- és sajtószabadsághoz kötődő kérdést. A másik problémát az jelenti, hogy a virtuális térben üzemelő közösségi médiaszolgáltatók könnyedén elkerülik az adófizetést, és nyereségszerzésre használják a regisztrált felhasználók adatait és megosztott híreit.

Nem egy állami intézkedés született már emberi jogi, illetve a gazdasági dimenzióban. Csak néhány példa: a felhasználók tiltása miatt Idaho állam (USA) és Uganda korlátozta a Facebook-elérést. Lengyelország és Mexikó elindította a médiaszabályozás kiterjesztését a közösségi médiaszolgáltatókra. A német hálózati kikényszerítési törvény (NetzDG) 2018 óta igyekszik fogyasztóvédelmi oldalról korlátozni a szolgáltatók önkényes döntéseit. Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok 2019-ben vámháborúba keveredett a techcégek adóelkerülése ellen bevetett francia digitális adó miatt.

A Facebook kikapcsol egy országot

Az ausztrál kormány 2021-ben megadóztatta a Facebookot és a Google-t, mert azok nem fizetnek jogdíjat a Facebook által ausztrál médiafelületekről átvett hírek és a Google keresési tevékenységből fakadó ausztrál találatokból származó bevételeik után. Az ausztrál kormány lépését követően a Facebook néhány napra letiltotta a híreket és a megosztást, valamint céges felhasználói oldalakat az ausztrál felületein.

Igazán azonban a helyi vállalati szektor szenvedi meg a közösségi médiaszolgáltatók és a politikusok csatáját. A politikusok letiltása semmiség ahhoz képest, mint amivel a techcégek zsarolni képesek egy kormányt a vállalkozások online felületeinek eltüntetésével.

Jól mutatja e nagy cégek erejét, hogy – az ausztrál adóztatási adatok alapján – a Facebook a 2020-as ausztrál hirdetési bevételeinek mindössze alig több mint negyed százalékát fizette be az ausztrál költségvetésbe. Az új szabályozást pedig nem is hajlandó a kormányzattal tárgyalni az adóvita ügyében, a fenti nyomásgyakorlás után.

Az online kiskereskedelem sérülékenysége a közösségi médiában

Miért ennyire érzékeny a kis- és középvállalkozói szektor a közösségi média rezdüléseire? Az online térben kiterjeszthető a fogyasztók elérhetősége, redukálható az értékesítés költsége, felgyorsítható és hatékonyabbá tehető az ügyfélkapcsolat, könnyebbé válik a kisvállalkozói együttműködések kialakítása a virtuális és a globális térben, illetve a közösségi térben, lehetővé válik a gerillamarketing és a munkaerőtoborzás.

A közösségi médiafelületek gazdasági zsarolási potenciáljának felméréséhez érdemes a háztartási vevők számára történt kiskereskedelmi értékesítések (B2C) adatait alapul venni. Bár kiszűrni teljesen nem lehet az adatok közül, hogy a globális online webáruházak (mint például az Amazon) mennyit fednek le az online fogyasztói kiskereskedelemből, de a Shopify e-kereskedelmi vállalat Trump elnök elleni letiltási akcióhoz való csatlakozása, vagy a Visa kártyaszolgáltató politikai adományokat felfüggesztő akciója rávilágított: a letiltások és felfüggesztések gyakorlata ragályos lehet az online szolgáltatók között.

Már az Eurostat 2017-es adatai is azt mutatták, hogy a kkv-forgalom 20 százaléka származott online kereskedelemből. Az online kiskereskedelmi forgalom globálisan 4,4 milliárd dollár volt az UNCTAD 2018-as adatai alapján, amely a világ megtermelt jövedelmének több mint 5 százaléka. Ugyanez az USA-ban a GDP 5,3 százaléka, Németországban 2,5 százaléka, Ausztráliában pedig 1,5 százaléka volt. A pandémia hatására tovább emelkedett az interneten keresztül értékesítő cégek és az online lebonyolított forgalom aránya, s megállapítható: tovább nőtt a vállalkozói és vállalati szektor kiszolgáltatottsága az online tér és a közösségi média felé.

Megregulázható-e a Facebook?

Az ausztrál eset nyomán megbukott az a modell, amelyben a közösségi médiaszolgáltatók önmagukat szabályozták, saját maguknak írtak közösségi alapelveket. A múlté lett az az idő, amikor cenzoraik és felsővezetőik döntötték el, melyik állampolgárt vagy vállalkozást tüntetik el a felületről, vagy éppen melyik országot kapcsolják le (ki).

Az állami szabályozók párhuzamosan kívánják megvalósítani a médiatörvény közösségi médiára való kiterjesztését, a fogyasztóvédelmi szabályozást, az adatvédelmi szabályozást, a trösztellenes szabályok érvényesítését és a techcégek megadóztatását.

Habár nem egyazon félelem mozgat minden országot és politikai felet a techcégek kapcsán, az amerikai választásokba való beavatkozás és Ausztrália letiltása elégnek bizonyult ahhoz, hogy nemzetközi szinten is elindulhasson a szabályozás. Az ausztrál kisvállalkozásokat ért gazdasági csapás tanulságát leszűrve már több ország vált kevésbé zsarolhatóvá a hasonló esetekkel szemben.

Jelen esetben Magyarországnak kifejezetten előnyös lenne kihasználni az európai jogalkotásban rejlő lehetőséget: a piaci méretből és a felhasználók egyesített számából adódóan a felhasználói piacok egységes fellépése hatékonyabb lehet egy globális nagyvállalattal szemben.

Mire számítsanak a kkv-k a közösségi médiaháborúban?

Új szintre emelkedett a konfliktus, és még képlékeny formában vannak csak jelen a szabályozók is, ráadásul a történet politikai oldala, valamint – az ügyben homályos – szolgáltatói stratégiák számos kérdést vetnek fel.

A globális szolgáltatók valószínűleg át fogják hárítani a büntetések és az adók költségét a felhasználókra, így drágulni fog a kkv-k hirdetési költsége is a közösségi médiában, ami rontja árversenyképességüket a nagyobb webáruházakkal szemben. Ugyanakkor megteremti a lehetőségét annak, hogy a kisebb szolgáltatók és az online piacterek vonzóbbá váljanak, s így a globális közösségi médiaszolgáltatók alternatívái lehessenek a hirdetők számára.

Közjószág-e a közösségi média, avagy szükséges-e az állami szabályozó beavatkozása a techcégek által eddig gumiszabályként alkalmazott közösségi alapelvek esetében? Az említett emberi jogi, politikai és gazdasági ügyekben is jól látszik: kiszolgáltatott a felhasználói oldal az oligopóliumként működő techcégekkel szemben. Ebben az esetben nem a közgazdasági modellekben szereplő lefölöző árréssel zárják ki a felhasználók egy részét, hanem a hozzáférés kvóta- vagy embargó(szerű) korlátozásával és az információk irányításával. A digitális korban az információhoz való hozzáférés olyan jog, mint az oktatáshoz vagy az egészségügyi ellátáshoz való jog.

Múlhat-e máson a hozzáférés, mint a fizetőképességen?

Sok a bizonytalanság a kkv-k szemszögéből. Kérdéses az is, mikor lesz képes a nemzeti vagy nemzetközi jog megoldani azt a kihívást, hogy a Facebook – az üzleti vagy politikai zsarolás részeként – kizárja egy ország céges felhasználóit a szolgáltatásból annak ellenére, hogy azok szerződésben állnak vele és fizetnek. Felmerül az üzleti etika megsértésének lehetősége abban az esetben, ha nem ezek a kkv-k szegték meg a Facebook szabályait, hanem az anyaországukat zsarolja lekapcsolással a közösségi médiaszolgáltató. A kérdés az, képesek lesznek-e az online értékesítő kkv-k újra rátalálni megrendelőikre, ha visszatérő jelenséggé válik az országok – Ausztráliához hasonló – zsarolása.

Megkerülhetők-e a gyűjtőplatformok a digitális kiskereskedelemben?

Az internet jelenlegi működési elvei és keresési technológiája között egyelőre nem látni hatékony alternatíváját a gyűjtőplatformoknak. Nehezen megjósolható, hogy mikor érkezik el az a pont, ahol az országok és a globális techcégek vitájában az ország letiltásának vagy a szolgáltató lekapcsolásának „polgári áldozatai” miatt terjedő negatív hírérték már többet árt a techcégeknek, mint amennyi büntetés vagy adó megfizetésére kötelezik őket a nemzeti törvények és uniós jogszabályok.

Az európai egységes piac további integrációját sem hagyja érintetlenül a helyzet. Megtörténhet az EU-val vagy egyes tagállamaiban az, ami Ausztráliában, Idahoban vagy Ugandában. Ez várhatóan késleltetni fogja az EU digitális kereskedelmi stratégiájának megalkotását, valamint azt az egységes piachoz kapcsolódó bizottsági célkitűzést, amely arra épül, hogy minél intenzívebbek legyenek a tagállamok közötti kiskereskedelmi kapcsolatok a kkv-k digitalizáltságán keresztül.

Beszél-e az EU az energia nyelvén

Miszlivetz Áron James 
kutató, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet

eu_energiapolitika_depositphotos_9112641_xl-2015_kesz.jpg

A kezdetek

Az Európai Uniónak (gazdasági közösségként) már a megalapításakor fontossá vált az energiapolitika mint béketeremtő eszköz. Mára pedig az egyik legjelentősebb globális tényező az energetika területén, nemcsak mint termelő és fogyasztó, de mint megújuló szereplő is.

Eleinte az 1951-ben megalakult Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), avagy Montánunió célja a hadiipari alapanyagok (a szén- és acéltermelés) közösségbe szervezése. Ennek nem csupán racionális gazdasági alapjai voltak, hanem politikai célja is, hiszen Robert Schuman a béke zálogaként tekintett az ESZAK-ra. A francia külügyminiszter úgy vélte: az energiatermelési szolidaritás „nemcsak elképzelhetetlenné, de anyagilag lehetetlenné tenné” a háborút Franciaország és Nyugat-Németország között.

Az EU növekvő energiaigényei

Az energiapolitika elválaszthatatlan az EU zöld- és klímapolitikájától, hiszen a tagállamok állampolgárai által használt szolgáltatások és eszközök legnagyobb része energia alapon működik. A személygépjárművektől a közösségi közlekedésig, az otthonok energiaellátásától az élelmiszeripar-termelésig egyre több hálózatba kötött eszköz igényel energiát. Ellentmondás, hogy míg eszközeink energiahatékonyság szempontjából egyre jobbak, számuk exponenciálisan nő. A Cisco amerikai vállalat szerint 10 éven belül a hálózatba kötött eszközök száma elérheti az 500 milliárdot(!). Ebből is látszik, hogy az EU számára stratégiai kérdéssé válik az energiafüggetlenség.

Paradox módon, amíg az Európai Unió energiájának 60 százalékát külföldről importálja, addig 30 éve nem látott szintre csökkent az üvegházhatású gázok kibocsátási rátája. A károsanyagkibocsátás-csökkenés eredményének erősítését szolgálja a 2015-ben elfogadott Energiaunió Stratégia is. Ezen alapszik az Európai Zöld Megállapodás is, hiszen nem érhető el 2050-re a klímasemlegesség az energiarendszerek átalakítása nélkül.

Béketeremtő vagy geopolitikai eszköz?

Az energia nem csupán béketeremtő és az Európai Uniót egyesítő tényező, hanem geopolitikai eszközzé is vált a 21. században, ahogy arra a 2009-es ukrán-orosz gázvita is rávilágított. Ennek megfelelőn a 2021. június 15-i EU-USA csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat megerősítette a közös energiakereskedelmet és a megújuló energiaforrások használatát, figyelembe véve a 2030-as és 2050-es dekarbonizációs célokat. Az újonnan létrehozott EU-USA Energia Tanács emellett energiastratégiai és energiabiztonsági kérdésekben is dönthet.

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió az Egyesült Államok segítségével szeretné lerázni túlzott orosz energiafüggőségét. Az Európai Parlament, az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa pár napja megjelent közös közleményében  is hangsúlyozta az Unió kiszolgáltatottságának ellensúlyozását. A közlemény arra is kitér, hogy az EU-orosz energiafüggőség radikálisan csökkenni fog a következő 10-20 éven belül az új beszerzési csatornáknak hála. Utóbbi csökkentené az EU egyoldalú kiszolgáltatottságát, s ennek része lesz új gázterminálok létesítése és a megújuló energiaforrások gyors terjedése is. Emellett az Egyesült Államok cseppfolyós gáz (LNG) exportjával kívánja ellensúlyozni az „orosz gázcsapokat”.

Csöbörből vödörbe?

A keleti és nyugati nagyhatalmak között elhelyezkedő Európai Uniónak óvatosan kell lavíroznia, hogy ne váljon új energiafüggőségek rabjává. Ehhez a nemrég megszavazott hétéves költségvetés mellett a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz is megfelelő alapot szolgáltathat.

Az új pénzügyi források megkövetelik a tagállamoktól a közösségi közlekedés zöldítését, valamint a transzeurópai gyorsvasút hálózatok fejlesztését. Természetesen a nagy lobbierővel és egyéni érdekekkel bíró tagállamok lassíthatják a folyamatot (így tett például Németország is). Korábban az EU ellenvetését fejezte ki a németek által vezetett Északi Áramlat II projekt megvalósítása kapcsán, mert úgy vélték, az nem javítaná érdemben a kontinens energiabiztonságát. Németország alapvetően komoly választás előtt állt, viszont – az „Energiewende” kudarca után – az energiabiztonságot helyezte az energiafüggetlenség elé.

Az energia jövője

A nukleáris energia gyors kivezetésével maradtak a rendkívül szennyező szénerőművek és az orosz gázimportfüggőség, amely továbbra is az árak emelkedését eredményezheti, s ez negatívan érintené a kelet-közép-európai régiót (is).

Az energia területén nehezen teremthető meg a megfizethető ár, a biztonságos ellátás, valamint az energiafüggetlenség közötti kényes egyensúly. Azonban az új technológiák és digitalizáció korszakában az emberek akár saját maguk is előállíthatják a számukra szükséges energiát. Komoly szerepet kaphat az otthon, mint fenntartható és önfenntartó rendszer, amely saját energiaigényét fedezi a megújuló energiaforrásokból.

Közös megoldások felé

Emellett az Európai Unió is komoly innovációs tevékenységet folytat az energetika területén. A Franciaország területén épülő, nemzetközi konzorciumban működő ITER (a latin szó jelentése: „az út”) magfúziós reaktor finanszírozása részben EU-s támogatással valósul meg. Amennyiben a vállalkozást sikerre viszik, úgy új korszakba léphet az emberiség: a végtelen mennyiségű hidrogén izotóppal korlátlan energia lenne létrehozható a bolygón.

Azonban a legfontosabb energiahordozóként funkcionáló beépíthető akkumulátorok tekintetében továbbra is várat magára az áttörés. A jelenleg is biztosi pozícióját betöltő Maroš Šefčovič által 2017-ben kezdeményezett Európai Akkumulátor Szövetség célja, hogy új típusú akkumulátorok kerüljenek kifejlesztésre. Ez elősegítené magas hozzáadott értékű munkahelyek létrehozását, valamint a gyorsan tölthető, hosszú élettartamú akkumulátorok gyártását, hosszú távon pedig forradalmasítaná az európai közúti, közösségi és vasúti közlekedést.

Az Európai Uniónak segítenie kellene a kontinens lakosságának felkészítését és energiatudatosságának növelését a következő években. A naponta átalakuló globális (energia)kereskedelem, a szüntelen geopolitikai küzdelem és a fokozódó innovációs versengés közepette az Európai Uniónak sajátos választ kell adnia energiaszükségleteinek fedezésére. A Bizottságon és a tagállamokon múlik, hogy időben eleget tesznek-e a közös vállalásoknak, hiszen a klímaváltozás hatásai már most érezhetők.

Az idő tehát sürget, a feladat pedig komoly. Az Európai Unióra jelentős munka hárul a következő évtizedekben. Remélhetőleg már a fenntartható energia nyelvén beszélve…

Az EU és Európa aktuális helyzetéről további cikkek ITT olvashatók.

Von der Leyen, Európa Hamiltonja

Navracsics Tibor
intézetvezető, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet

navracsics_tibor_szerzoi_kep.jpg

Az Európai Bizottság első sikeres, tízéves futamidejű kötvénykibocsátásával ténylegesen is létrejött az Európai Unió közös adósságállománya, amelyért a tagállamok vállalnak kezességet. Az új helyzet nagy kérdése, hogy a Bizottság mindezt arra használja-e fel, hogy meghatározó befolyást szerezzen a programban résztvevő tagállamok belpolitikájában.

navracsics_tibor_cikkhez_kep.jpg

Alexander Hamilton amerikai pénzügyminiszter 1790-ben megalapította az Egyesült Államok Bankját, és a szövetségi szint nevében magára vállalta az államok addig felhalmozott adósságállományát. Az így létrejött szövetségi államadósság aztán az amerikai föderáció kezdeti időszakában a Legfelsőbb Bíróság mellett a szövetségi szint kiépítésének és intézményi megerősödésének egyik legfontosabb hajtóereje lett. A „hamiltoni pillanat” ettől az időszaktól kezdve azt a politikai és lélektani helyzetet jelezte, amikor államok egy csoportja egy egyre erősödő szintet hoz létre ügyeik intézésére maguk felett.

Sokan Európa „hamiltoni pillanatáról” beszéltek már egy évvel ezelőtt, amikor először felvetődött annak lehetősége, hogy az Európai Bizottság a tagállamok felhatalmazásával élve hitelfelvétel révén közös adósságállományt hozzon létre. Az akkori felvetés az Európai Tanács tavaly júliusi ülésén valósággá vált, amikor a tagállamok vezetői megállapodtak a többéves pénzügyi keret és a gazdasági újjáépítési csomag alapvető szerkezetében és számaiban. Ennek megfelelően a gazdasági újjáépítési csomag – hivatalos nevén NextGenerationEU – összesen 750 milliárd eurós összegéből 390 milliárd eurót vissza nem térítendő támogatás, 360 milliárd eurót pedig hitel formájában kapnak meg a tagállamok. A csomagon belül az egyes programok közül a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz foglalja el a legnagyobb helyet, amelynek 672,5 milliárdja – ebből 312,5 milliárd támogatás, 360 milliárd pedig hitel formájában – nyújt segítséget a tagállamoknak a koronavírus-járvány gazdasági és társadalmi következményeinek felszámolásában.

A forrásokhoz való hozzáférés érdekében a tagállamoknak nemzeti terveket kellett kidolgozniuk, amelyek alapján dönt a Bizottság a támogatás megítéléséről. A nemzeti terveknek választ kell adniuk az adott ország esetében a Tanács által elfogadott országspecifikus ajánlásokban szereplő javaslatokra. Szerepelniük kell a tervekben a Bizottság által meghatározott prioritásoknak, elsősorban a zöld, illetve a digitális átállást támogató tervek kidolgozását és végrehajtását értve ezen, illetve meg kell felelniük a fenntarthatóság, stabilitás, méltányosság és a termelékenység követelményeinek.

A tagállamok által elkészített és leadott nemzeti újjáépítési tervek értékelését a Bizottság jelenleg is végzi, ám közben döntő lépés történt a közös uniós adósságállomány megszületésének folyamatában. Június 15-én a Bizottság ugyanis sikeres kötvénykibocsátást hajtott végre a nemzetközi hitelpiacon. 20 milliárd euró értékben adott el kötvényt tízéves futamidővel, 0,086 százalékos visszavásárlási kamattal. A kötvény iránti érdeklődést jól jelzi a hétszeres túljegyzés mértéke is. A sikeren felbuzdulva a helyreállítási tervek finanszírozására még 2021 végéig az Európai Bizottság összesen 80 milliárd euró értékben akar kötvényt kibocsátani. Összességében 2026 végéig a NextGenerationEU egész programjának finanszírozásához 800 milliárd euró felvételére van szükség, azaz a következő években évente körülbelül 150 milliárd eurónyi kötvénykibocsátás válik szükségessé.

Az Európai Bizottság által kibocsátott kötvények és az így létrejövő közös uniós adósság elvileg fölérendelt helyzetbe hozhatja az intézményt a tagállamokkal szemben. Létrejöhet sok politikus rémálma, amikor a Bizottság ténylegesen, döntő befolyásoló erővel is felléphet egyes tagállamok politikai prioritásainak vagy irányvonalának meghatározása során. Ily módon az eddig inkább csak félszeg tanácsként létező országspecifikus ajánlások is „fogat kaphatnak”, hiszen az Európai Bizottság megtagadhatja mindaddig a hitelek folyósítását, amíg nem látja biztosítottnak azok figyelembevételét.

Hasonlóképpen, a jogállamisági kérdések, amelyek fontos szempontként szerepelnek a program végrehajtása során, a Bizottság ambícióitól függően komoly erőt adhatnak a tagállamokkal folytatott tárgyalások során. Nem véletlen, hogy az Európai Parlament is éppen most fenyegette meg határozatával az Európai Bizottságot, hogy eljárást indít ellene az Európai Bíróságon a jogállamisági mechanizmus beindításának elmulasztása miatt. A helyzetet érzékelve, nyilván az sem véletlen, hogy a magyar kormány úgy döntött, egyelőre csak a támogatásokat veszi igénybe, a hitelre nem tart igényt a program keretében.

Az igazán fontos kérdés azonban az Európai Unió jövője szempontjából az, hogy az Európai Bizottság a tagállamokkal szembeni pozíciójának erősítésére használja fel ezt az új helyzetet, vagy a hosszabb távú bizalom fenntartása érdekében továbbra is a hagyományos „tisztességes közvetítő” szerepet látja el a tagállamok között. Jelen pillanatban ez utóbbira több jel utal, és hosszabb távon az európai integráció jövője szempontjából is ez tűnik a szerencsésebb stratégiának.

Ugyanakkor nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy fellelkesülve az új fejleményektől, Ursula von der Leyen meg akarja ragadni a történelmi pillanatot, és az Európai Unió történetének Hamiltonjává akar válni. Az elmúlt évtizedek azonban azt tanítják, hogy az Európai Unió csak a tagállamokkal együttműködve tud sikeres lenni. Ettől a ponttól kezdve pedig igazán az az érdekes, hogy a tagállamok többsége és a meghatározó tagállamok akarják-e, hogy Ursula von der Leyen Európa Hamiltonja legyen.

A témáról, valamint az EU és Európa aktuális helyzetéről további cikkek ITT olvashatók.

Kép: Wunderstock 

 

 

Virális abúzus – szexuális bűncselekmények az online térben

Sorbán Kinga
Nemzeti Közszolgálati Egyetem Információs Társadalom Kutatóintézetének munkatársa

veszelyes_net_vilagositott.jpg

Májusban egy tizennégy éves genti lány öngyilkossága rázta meg a belga közvéleményt. A tinédzser nem sokkal azt követően vetett véget életének, hogy egy öt főből álló csoport szexuálisan bántalmazta, a bűncselekményről készült felvételeket pedig megosztották a közösségi médiában. Az elkövetők maguk is fiatalkorúak: a legfiatalabb tizennégy, a legidősebb tizenkilenc éves. A belga eset számos kérdést felvet. Az egyéni elkövetői felelősségen túl, ilyenkor gyakran a közösségi média is a támadások kereszttüzébe kerül, hiszen olyan felületet jelentett, ahol az elkövetők más formában is folytathatták az áldozat bántalmazását.

18+ a közösségi platformokon

Általában véve az erotikus tartalmak, pornográf felvételek közzététele az interneten nem tilos, egyes közösségimédia-szolgáltatók, videómegosztók mégis eltérően viszonyulnak hozzájuk. Vannak olyan platformok, amelyek a felhasználási feltételeikben kifejezetten tiltják a meztelenséget ábrázoló tartalmak feltöltését (ilyen például a Facebook, az Instagram és a YouTube is). Más platformok toleránsabbak, és nem tiltják a meztelenség vagy a pornográfia közzétételét (ilyen a Reddit nevű közösségi fórum vagy – a magyar szolgáltatók közül – a Videa). Ezen felül vannak olyan platformok is, amelyek kifejezetten pornográf tartalmak megosztása céljából jöttek létre (például a Pornhub). Míg az első csoportba tartozó szolgáltatók aktívan igyekeznek kiszűrni a felhasználási feltételeiket sértő tartalmakat, utóbbiak csak akkor, ha felhasználói panasz érkezik, illetve ha erre konkrét jogszabály kötelezi őket.

Szexuális visszaélések

Sajnos korántsem elszigetelt eset, hogy szexuális erőszakról készült felvételek kerülnek a világhálóra, ahonnan aztán nehezen (vagy sok esetben egyáltalán nem) lehet eltávolítani azokat. A szexuális tartalmakkal kapcsolatos visszaéléseket alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk.

Az első csoportba azok a visszaélések tartoznak, ahol már magának a szóban forgó tartalomnak a létrejötte is bűncselekmény eredménye. Ilyenek a szexuális erőszakról készült felvételek, de a tizennyolc éven aluliakról készített pornográf felvételek is, amelyeknek az elkészítése gyermekek szexuális bántalmazásának minősül, s ekként büntetendő.

A másik csoportot azok a visszaélések képezik, amelyeken felnőtt emberek közötti, beleegyezésen alapuló aktus látható, ám a videó vagy kép elkészítésébe – és/vagy annak nyilvánosságra hozatalába – valamelyik fél nem egyezett bele. Ezeket közzétételük teszi jogsértővé. Utóbbira példa az úgynevezett bosszúpornó, amely a hozzájárulás nélkül közzétett szexuális felvételeknek egy speciális csoportja. Ez esetben az intim felvételt kifejezetten azzal a céllal hozzák nyilvánosságra, hogy az áldozatot lejárassák, nyilvánosan megszégyenítsék, megalázzák. Gyakran – de nem minden esetben – korábbi partnerek (akik sérelmezik a párkapcsolat megszűnését) teszik közzé a felvételt.

Az interneten mindegyik típus előfordul, s Európában a platformok nem kötelesek proaktívan (maguktól) keresni és szűrni ezeket a tartalmakat. Csak akkor kell eltávolítaniuk egy felvételt, ha felhasználói panasz, állami, rendőrségi megkeresés vagy bírósági határozat nyomán észlelik annak jelenlétét.

Védőhálót az áldozatoknak

Nicholas Kristof New York Times-ban megjelent expozéja (az egyik legnagyobb pornóvideó-megosztót vizsgálva) szomorú képet vetített az olvasók elé a hasonló oldalak működéséről. A főként pornográf tartalmaknak helyet adó oldalon külön szekciója volt az erőszakot ábrázoló videóknak (rape videos), illetve a fiatalok, tinédzserek szereplésével készült felvételeknek. Nagyobb része ezeknek a videóknak a hozzájárulásukat adó nagykorúak részvételével készült, megrendezett jeleneteket mutatott be, viszont jelentős részük – aggasztó módon – valós szituációkban készült.

A legtöbb közösségimédia-szolgáltató és videómegosztó kiemelten figyel a szexuális tartalmakkal kapcsolatos visszaélések megakadályozására, a panaszok kezelésére és a tudomására jutott tartalmak mielőbbi eltávolítására miután a közelmúltban több, nagy nyilvánosságot kapó, közfelháborodást keltő ügy is napvilágra került. A jogszabályi kötelezettségektől függetlenül a nagyobb platformok mind végeznek automatikus tartalomszűrést a felhasználási feltételeikbe ütköző tartalmak moderálása érdekében, s – mivel a jogellenes tartalmak többnyire ellentétesek ezekkel a belső szabályzatokkal is – ezeket hamar észlelik is.

A gyermekpornográfia kiszűrésére hatékony eszköz a Google által fejlesztett CSAI Match rendszer, amely videók esetében, valamint a Microsoft által fejlesztett PhotoDNA, amely képeknél alkalmazható. Mindkét rendszer egyedi digitális azonosítót (hash-t) rendel a gyermekpornográfiaként azonosított felvételekhez, az újonnan feltöltött videókat, illetve képeket pedig összeveti egy, a már azonosított felvételeket tartalmazó adatbázissal, s egyezés esetén azonnali jelzést küld. Hasonló technológiát vezetett be a Facebook a hozzájárulás nélkül feltöltött felvételek felismerésére, azzal a különbséggel, hogy itt maguk a felhasználók tölthetik fel a szolgáltató adatbázisát azokkal a magukról készült felvételekkel, amelyeket nem szeretnének a nyilvánosság előtt látni.

Szélmalomharcban az internettel

Hiába azonban a szolgáltatók igyekezete és a felhasználói panaszokra adott gyors reakció, az internetre felkerült jogsértő szexuális tartalmak eltávolítása szélmalomharc. Az újrafeltöltések mértéke exponenciálisan növekszik, így még a gyors reakcióidő ellenére is előfordulhat, hogy mire a szolgáltató leszedi a tartalmat, azt már többen látták. Ráadásul egyre több az új jogsértés is: a brit bosszúpornó segélyvonal 63 százalékos emelkedést tapasztalt a bejelentések számában az elmúlt évben, az Europol pedig a gyermekek szexuális kizsákmányolásával kapcsolatos tartalmak számának növekedéséről számolt be.

Nem mindegyik közösségimédia-platform hoz intézkedéseket annak érdekében, hogy jogsértő tartalmak ne kerülhessenek fel a felületére. Számos olyan kisebb szolgáltató működik, amely nem fordít kellő figyelmet a felhasználói panaszok és a jogsértő tartalmakkal kapcsolatos megkeresések kezelésére. Sőt az interneten számos olyan – nem is feltétlenül közösségimédia-platformként működő – weblap található, amely kifejezetten illegális tartalmak megosztására jött létre. Erre példa a 2020 márciusában lekapcsolt DarkScandals, amelyre a felhasználók saját, szexuális erőszakról készített felvételeiket is feltölthették.

Nem ritka, hogy az ilyen jogsértő tartalmakat kínáló weblapok a sötét weben működnek, vagy olyan külföldi szerverre települnek, ahol utolérhetetlenek. Utóbbi kapcsán magyar eset is felidézhető: 2010-ben Jóri András, az akkori adatvédelmi biztos feljelentést tett az excsajok.hu valamint expasik.hu oldalak üzemeltetői ellen, amiért azok az érintettek hozzájárulása nélkül (gyakran elérhetőséggel együtt) tettek közzé erotikus jellegű, becsmérlő kommentárral ellátott felvételeket. Az oldalak eltűntek a magyar internetről, palaui domain címről azonban még ma is elérhető a portálok újabb változata.

Mit lehet tenni a jogsértő szexuális tartalmakkal szemben?

Noha a jelenleg alkalmazott szűrő rendszerek rengeteg tartalmat ki tudnak szűrni, ezek az eszközök nem nyújtanak százszázalékos védelmet. A legfontosabb tehát a prevenció, vagyis annak elérése, hogy ezek a felvételek el se készüljenek.

A megelőzésnek fontos eleme az offline térben a szexuális edukáció, az online térben pedig a digitális tudatosságra nevelés, tehát annak tudatosítása, hogy intim felvételek hozzájárulás nélküli elkészítése és közzététele nagyon súlyos hátrányt okozhat az azokban szereplőknek. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy az ilyen tett nem csak elítélendő cselekedet, hanem több európai országban már bűncselekménynek is minősül.

A válságok mindig felhívják a figyelmet a pénzügyi tudatosság jelentőségére

Pásztor Szabolcs
közgazdász, egyetemi docens, NKE Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszék

fickalis_oktatas.jpg

A 2020-ban berobbant koronavírus-járvány nemcsak a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek egyre feszítőbb hatásaira, de a háztartások jelentős részének pénzügyi sérülékenységére is rámutatott. A válságból való kilábalás kapcsán egyértelműen a legkitettebb szektorokra kell fókuszálni, a digitális pénzügyi műveltséget pedig nem akadályként kell kezelni, hanem lehetőségként tekinteni rá. A pénzügyi oktatásnak továbbra is fontos szerepe van a pénzügyi rugalmasság alakításában és az egyén jólétében. Milyen kapcsolat van a válságok intenzitása és a pénzügyi műveltség között? Miként hívják fel a válságok a figyelmet a pénzügyi oktatás fontosságára?

Tudatos háztartások

A 2007-2009-es pénzügyi, majd reálgazdasági válság előtt emberek milliói számára váltak elérhetővé olyan új pénzügyi termékek és szolgáltatások, amelyek alacsonyabb szolgáltatási ár mellett kínáltak magasabb hozamot a befektetéseikre. A háztartások növekvő mértékben diverzifikálhatták megtakarításaikat, és a pénzügyi szolgáltatások rendkívül széles körét élvezhették. Ezzel párhuzamosan azonban a pénzügyi termékek a korábbiaknál jóval bonyolultabbakká váltak (ilyen volt például a credit default swap (CDS), a collateralized debt obligation (CDO) és további különböző egzotikus pénzügyi konstrukciók), s a fogyasztóknak jóval kockázatosabb pénzügyi környezetben kellett boldogulniuk. Ugyan a 2007-2009-es válság előtt láthattunk előrehaladást a pénzügyi tudatosság alakulásában, azonban a pénzügyi termékek komplexitása sokkal gyorsabban növekedett. Ennek következtében sok háztartás valójában fel sem tudta mérni a vállalt kockázatot.

Új lendületben a gazdaság

A válságot követően a kormányzatok mind az USA-ban, mind pedig az EU-s országokban (sőt, lényegében különböző intenzitással mindenütt a világon) a szabályozási környezet aktív átalakításába és a pénzügyi kultúra tevékeny terjesztésébe kezdtek. Ráadásul a kilábalás kapcsán arra is fény derült, hogy a pénzügyi tudatosságnak rendkívül fontos hatása van a gazdaság újraindulásának lendületében is. Magyarországon is számos kezdeményezés indult, melyben a kezdetektől fogva fontos szerepet vállal(t) többek között a Pénzügyminisztérium, a Magyar Bankszövetség és a 2008 szeptemberében alapított Pénziránytű Alapítvány.

Tervek helyett moratórium

Kicsit több mint tíz évvel később, 2020-ban az új típusú koronavírus-járvány kitörése megerősítette a korábbi programok fontosságát, s ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire sérülékenyek az amerikai (és nem amerikai) háztartások. A Charles Schwab 2020-ban készített pénzügyi műveltségi felmérés szerint az amerikaiak fele komoly nehézséggel nézne szembe akkor, ha hirtelen egy nagyjából 1000 dolláros kiadást kellene fedeznie az elkövetkező 30 napon belül.

Számos európai kormányzat hitelmoratóriumot vezetett be a korábban felvett lakossági és vállalati hitelek egy részére. Ráadásul ezek időtartamát a déli és keleti periféria néhány országában (Portugália, Ciprus és Magyarország) többször is ki kellett tolni (Magyarországon például már több mint 16 hónapja tart a moratórium, és a törlesztőrészletek megfizetésének könnyítése egészen 2022. június 30-ig kérhető). Ez is bizonyítja, hogy többen még mindig nem ismerik fel a tudatos pénzügyi tervezés fontosságát, és alapvető problémákkal néznek szembe. Ugyanakkor kedvező tendenciák is látszanak: az USA-ban megkérdezettek 89 százaléka úgy véli, hogy a pénzügyi tudás hiánya társadalmi problémákat szül, 63 százalékuk pedig nagyobb hangsúlyt helyezne a pénzügyi oktatásra, s úgy gondolják, ebben az iskoláknak nagyobb szerepet kellene vállalniuk.

Hátrányban a marginalizáltak

A válság rávilágított: a legsúlyosabb károkat éppen azok szenvedték el, akik egyébként is – munkaerőpiaci és társadalmi szempontból – marginalizáltak voltak, a pénzügyi tudatosságuk pedig (részben ebből adódóan) csekélyebb volt. Ők maguk a pénzügyi kérdésekhez továbbra is leegyszerűsítő, féloldalas, sok esetben konzervatív módon viszonyulnak. Ráadásul a pandémia alatt jelentősen felgyorsult a – már egyébként is zajló – banki digitalizáció, amely a sérülékeny csoportba tartozók számára nem feltétlenül csak előnyöket tartogat.

Senkit nem hagyunk hátra

Jól látható az is, hogy a személyes interakciók számának visszaesése miatt kevesebben választották a készpénzes fizetési módot, ugyanakkor az okostelefonos, kártyás és más eszközökkel való fizetések száma növekedett.

A magasabb pénzügyi tudatossággal rendelkezők szívesen fogadják/fogadták ezeket az újításokat, azonban az új pénzügyi technológiákra kevésbé nyitottak és azok, akik pénzügyi oktatásban sohasem részesültek, bizalmatlanabbak a digitális megoldásokkal szemben. A válságból való kilábaláshoz elengedhetetlen, hogy senki ne maradjon le a digitalizáció útján.

Biztosítani kellene, hogy a felhasználók rendelkezésére álljon egy alap digitális pénzügyi ismeret, mely elősegítené az új termékek és szolgáltatások megértését, s előmozdítaná az azokhoz való univerzális hozzáférést. Látható, hogy bizonyos pénzügyi termékek esetében a digitalizáció csak tovább emeli a komplexitást (vagy annak látszatát), így továbbra is szükséges a pénzügyi oktatás további erősítése mind az egyének, mind pedig a kisebb vállalatok esetében.

Készpénz nélkül

Ahogy azt korábbi válságok kapcsán is láthattuk: az inkluzív gazdasági növekedéshez való visszatérés nélkülözhetetlen feltétele a lakosság pénzügyi oktatásának és technológiai tudatosságának javítása. Ebben kiemelt szerepet kapnak a kormányok. Számukra elemi fontosságú a digitális készségek és pénzügyi képességek előmozdítása – nem csak a legkiszolgáltatottabb csoportok esetében.

A kormányoknak védelmi intézkedéseket kell bevezetniük a digitális gazdaságra való hatékony és fokozatos áttérés érdekében, s körültekintően kell eljárniuk a készpénz majdani kivezetése során is. Az intézkedések bevezetése nem lehetséges azon új technológiák használata nélkül, amelyek garantálják a rendszer átláthatóságát, biztonságát és elérhetőségét.

A következőre várva

A pandémia lehetőséget ad a pénzügyi oktatás átalakítására, s ezzel megteremti a lehetőséget arra is, hogy pénzügyileg egészséges és biztonságos jövőt építsünk. Ilyen formában a legutóbbi járvány is felhívta a figyelmet arra, hogy kiemelten fontos a pénzügyi kultúra terjesztése, valamint a pénzügyi beilleszkedés. Látható az is, hogy a nagyobb pénzügyi tudatosság enyhíti a gazdasági visszaesés mértékét a válságok idején. Ezen tudás birtokában tudatos(abb)an „várhatjuk” a következő válságot – legalábbis pénzügyi szempontból.

Forradalmi alkotmányozás és karizmatikus vezetők

Pócza Kálmán
tudományos főmunkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet

bruce_ackerman_konyv_kesz.pngMax Weber klasszikus megállapítása szerint a politikai hatalmat három dolog legitimálhatja: a hagyomány, a karizma és a bürokratikus racionalitás. Bár ezek a legitimációs elvek és gyakorlatok nem teljes mértékben zárják ki egymást, a karizmatikus vezető és a bürokratikus racionalitáson alapuló hatalomgyakorlás a legritkább esetben járnak együtt – mondhatni nem igazán kompatibilisek egymással. Márpedig Bruce Ackerman, az amerikai alkotmány egyik legismertebb és legnagyobb hatású kutatója legújabb könyvében  éppen azt kívánja megmutatni, hogy voltak olyan 20. századi karizmatikus vezetők szerte a világban, akiknek sikerült az általuk létrehozott politikai rendszer stabilitását biztosítani egy (a forradalmi átalakulások időszakában elfogadott) alkotmány révén. Ackerman a forradalmi karizma alkotmányosításáról beszél: úgy véli, a karizmatikus legitimáción alapuló rend fennmaradása annak volt köszönhető, hogy az elfogadott alkotmány révén kőbe vésték a karizmatikus vezető elképzeléseit.

A nagy mutatvány

De hogyan lehet írásba foglalni (racionalizálni és bürokratizálni) a karizmát? Egyáltalán: melyik karizmatikus vezetőnek sikerülhet ez a mutatvány? Ackerman könyvéből ugyanis kiderül: nem minden forradalmi átalakulás karizmatikus vezetője tudta saját elképzelései szerint alakítani a jövendő kor politikai rendszerét. Lech Wałęsa az egyik legismertebb olyan politikai vezető, aki – bár szinte predesztinálva volt erre – a lengyel átalakulás során mégsem tudta érvényesíteni saját elképzeléseit. Az okok kétségkívül szerteágazók, s bár a szerző részletesen tárgyalja a lengyel átalakulás kulcsmomentumait, egy dolgot mégis érdemes kiemelni: a megfelelő időzítésen – és persze a szerencsén – sok múlik. Ha a karizmatikus vezetőnek nem sikerül időben – támogatottsága delelőjén – egy magára szabott, de azért őt túlélni képes alkotmányt elfogadtatnia, akkor alkotmányos válságok sora várhat a politikai közösségre.

Persze Ackerman nem azt állítja, hogy minden radikális politikai átalakulás, demokratizálódási folyamat során felbukkannak ilyen karizmatikus, rendszeren kívüli forradalmi vezetők. Egyrészt, mert az átalakulási folyamat lehet lassú, elhúzódó, amelyben a régi politikai elit felismeri, hogy az éppen elégedetlenkedő társadalmi rétegeket fokozatosan be kell vonni a politikai döntéshozatali folyamatokba. Utóbbira ékes példa az angol politikai rendszer fejlődése a 19. századtól kezdődően. Másrészt a gyorsabb átalakulások során sem biztos, hogy megjelennek karizmatikus vezetők: az elitek által tárgyalásos úton kialkudott rendszerátmenet sokszor nélkülözi az ilyen egyedülállóan kiemelkedő vezetőket (lásd a spanyol átalakulás példáját).

Sikeres karizmatikus vezetők

Jelen könyvében azonban Indiától és Dél-Afrikától kezdve Burmán, Iránon és Izraelen keresztül Franciaországig, Olaszországig és Lengyelországig bezárólag kifejezetten olyan politikai átalakulásokat tárgyal a szerző, amely során kiemelkedett egy-egy karizmatikus személyiség, aki végül nagymértékben meg tudta határozni az alkotmányozás folyamatát és ezáltal az új politikai rendszer struktúráját is. Érdekes azonban, hogy a legtöbb esetben ezek a karizmatikus vezetők minden skrupulus nélkül áthágták (vagy legalábbis megpróbálták áthágni) az éppen érvényben lévő jogszabályokat. Ha sikerre vitték ügyüket, akkor már senki nem vonta felelősségre őket azért, mert elhagyták a legalitás útját, hiszen karizmájukra építve legitimálták az új politikai rendszert és az annak alapjául szolgáló alkotmányt.

A legalitás elve mellett a végletekig kitartó magyar rendszerváltás ebből a perspektívából nézve inkább igencsak speciális esetnek tűnik: sem de Gaulle, sem De Gasperi, sem pedig az amerikai alkotmányozó atyák nem tisztelték szentként a régi (egyébként demokratikus legitimitással bíró) rezsim szabályait. Ha érdekük (amely a nemzeti érdek elnevezést kapta) úgy kívánta, minden további nélkül áthágták az érvényben lévő szabályokat. A legnagyobb kihívást persze az ilyen karizmatikus alkotmányozás esetében nem is feltétlenül a legalitás talajától való elrugaszkodás jelenti, hanem sokkal inkább az: vajon túléli-e a karizmatikus vezetők visszavonulását vagy halálát a karizmatikus vezető alkotmánya?

Alkotmányos krízisek

Ahogy az alapító atyák kihalnak (vagy pusztán távol kerülnek az aktív politikai élettől), úgy alakul ki szinte szükségszerűen egy legitimációs vákuum, s vele egy utódlási krízis, amelynek megoldásában a bíróságoknak kulcsfontosságú szerepe lesz. Ezt a következtetést vonta le Ackerman is az általa vizsgált 20. századi esetekből.

Bár távolról nézve hajlamosak lehetünk az amerikai (vagy éppen az angol, francia és olasz) alkotmánytörténetet egy-egy tündérmesének tekinteni, a valóság minden esetben ráborította az asztalt az alapítók örököseire. Legyen szó az 1800-as évek legelejének Amerikájáról (amelynek Ackerman külön könyvet is szentelt The Failure of the Founding Fathers címmel), a hatvanas évek Olaszországáról vagy éppen a hetvenes és nyolcvanas évek Franciaországáról, mindegyik esetben azt látjuk, hogy a karizmatikus vezetők alkotmánya beleremeg a politikai krízisekbe, és mindhárom esetben a legfelsőbb bíróság vagy az alkotmánybíróság válik kulcsszereplővé.

Ackerman ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ezekre a bíróságokra nem biztonsági szelepként tekintettek a kor politikai szereplői – ahogy azt egyébként más neves kutatók (Tom Ginsburg, Ran Hirschl) állítják munkáikban –, hanem elsősorban saját politikai érdekeik védelmezőjeként. De Gasperi például minden további nélkül saját embereit ültette volna be az olasz alkotmánybíróságba: az általa elfogadtatott új választójogi törvény értelmében ugyanis, ha egy párt vagy koalíció megszerzi a szavazatok 50 százalékát, akkor az a parlamenti mandátumok kétharmadát szerzi meg. Ezzel megnyílt volna De Gasperi előtt a lehetőség, hogy az 1953-as választásokat követően tulajdonképpen egymaga nevezzen ki tíz új alkotmánybírót a tizenötből. Csakhogy a választásokon végül 49,9 százalékot szereztek De Gasperi kereszténydemokratái és koalíciós társa együttesen, ami végül megakadályozta, hogy a karizmatikus vezető „megszállja” az alkotmánybíróságot. De Gasperit fél százalék választotta el attól, hogy saját képére formálja Olaszországot.

A francia példa

Franciaországban Michel Debré, de Gaulle tábornok jobbkeze és alkotmányjogásza kifejezetten azért hozta létre a francia Alkotmánytanácsot, hogy az a parlamenttel szemben az elnök rendeleteit és kompetenciáját megvédje. Azaz a korlátozott kompetenciákkal rendelkező bírói felülvizsgálat intézménye kezdetben egyetlen célt és egyetlen szereplő érdekeit szolgálta Franciaországban: az elnöki pozíció erősítését és az elnök érdekeinek érvényesítését. Az Alkotmánytanács inkább hatásköri hiányra, illetve arra hivatkozva, hogy a nép szavát nem írhatja felül, nem döntött például arról sem, hogy alkotmányellenesen írt-e ki népszavazást de Gaulle 1962-ben a közvetlen elnökválasztás kérdésében. Bár az V. Köztársaság alkotmányának szövege olykor homályos, kétértelmű volt, az alkotmánymódosításokról kiírandó népszavazás kérdésében egyértelműen fogalmazott: az elnök és a Nemzetgyűlés közösen írhat ki népszavazást ilyen kérdésekben. Csakhogy de Gaulle a Nemzetgyűlés jóváhagyását nélkülözve írta ki ezt az alkotmánymódosításról szóló népszavazást.

Az Alkotmánytanács döntése persze nem volt meglepő, hiszen javarészt egykori gaullista politikusok ültek benne, így az tulajdonképpen az elnök meghosszabbított kezeként funkcionált egészen François Mitterand elnökké választásáig. A francia utódlási krízis ebben az értelemben később, a nyolcvanas évek elején következett be, amikor Mitterand konfliktusba került az Alkotmánytanáccsal nagyívű államosítási programja kapcsán. Végül mind az elnök, mind a tanács engedett valamennyit az álláspontjából, ráadásul a nyolcvanas évek első felében négy gaullista bíró mandátuma is lejárt, akik helyére Mitterand hozzá közelálló bírókat nevezett ki. Mindezeknek köszönhetően de Gaulle rendszere végül megszilárdult, azt nem feszítette szét belső konfliktus.

Ackerman könyve érzékletesen és nagy részletességgel ecseteli a kiválasztott eseteket, pontos történelmi kontextusba helyezi azokat a történeti institucionalizmus nyelvezetét és módszertanát használva. A könyv – a legfrissebb politikatudományi trendekkel szembe menve – nem kvantitatív módszerekkel és matematikai képletekkel próbál általánosítható kijelentéseket megalapozni, hanem mélyfúrásokat végez, miközben az egyes esetek közötti különbségekre és hasonlóságokra alapozva jelentősen tágítja az olvasó horizontját.

Bruce Ackerman: Revolutionary Constitutions. Charismatic Leadership and the Rule of Law (Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2019)

 

Tíz tanács modellváltó kurátoroknak

Kis Norbert 
egyetemi tanár, a Nemzetközi Egyetemi Szövetség volt kurátora

modellvaltas_kesz.jpg

Jelen írás a hazai egyetemekért aggódóknak szól, de elsősorban azon kurátoroknak, akik közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány (KEKVA) döntéshozójaként egyetemeinket fenntartóként irányítják, illetve irányítani fogják. A fenntartói jogokat az állam a KEKVA-k kezébe adta, ezt hívjuk modellváltásnak, az érintett egyetemeket (összesen 20 egyetem) pedig modellváltó egyetemnek. A téma sajnos tartósan a politika csatározások kereszttűzében maradhat, így hasznosak lehetnek az egyetemi alulnézetből megfogalmazott tanácsok. A modellváltás főszereplői a kurátorok, jelentős részük sikeres üzletember, politikus, kisebb részük a tudomány világából érkezik. A kétkedő hangok megkérdőjelezik, hogy az állam jó kezekbe adja-e egyetemeinket. Nos, e kérdésre csak az idő és a gyakorlat ad majd választ, mindenesetre a pozitív irányú változás lehetősége valóban a kurátorok kezében van. Az egyetemvita sodrásában elindult a jótanácsok lavinája, lassan minden politikus, újságíró, postás tudni véli, milyen bajok volnának a magyar egyetemekkel és mi volna a teendő. Az egyetemfejlesztés közüggyé válása még akár jó dolog is lehet, de azért nem árt az óvatosság. Ehhez néhány segítő tanács, különösen annak a 32 kurátornak, akik mögött nem áll egyetemi karrierpálya, és azoknak is, akik szorítanak a modellváltás sikeréért.

Első tanács: Megfontoltság!

A kurátorok lényeges szervezeti, pénzügyi és fejlesztési kérdésekben irányíthatják az egyetemet. Az elmúlt hónapokban az egyetemekkel kapcsolatos negatív közhelyszótár többszörösen kimerült, így tudjuk, hogy idejétmúlt, középszerű, bürokratikus, versenyképtelen, tömegképző satöbbi egyetemeink vannak, és azt is hallhattuk, hogyan fognak szárnyakat kapni. Ne higgyük el a közhelyszerű, általánosító egyetemkritikákat! Ne rontsunk rá az egyetemre!

Második tanács: Ki irányít kit?

A változások lényege: az arctalan közigazgatás helyett most profi és elkötelezett irányítók érkeznek. Mivel az elmúlt 30 évben tucatnyi irányítási modellkísérlet maradt félbe, életbevágó lesz, hogy ez a kísérlet ne erre a sorsra jusson. Ennek egyik sarokpontja, hogy a kuratórium miként tekint az egyetem szenátusára. Arra a testületre, amely bizony évszázadok óta az egyetemet vezető testület, az egyetemi polgárság demokratikus önigazgatásának jelképe és garanciája. A szenátus mögött álló „időtlen szellem” a tudósok és a tudomány szabadságából ered. A felsőoktatási törvény szerint a szenátust illetik meg az egyetem Alaptörvényben rögzített jogosultságai, így a „képzési és kutatási feladatok meghatározása”. Ennek a döntésnek a humán és pénzügyi mozgásterét azonban a fenntartó kuratórium fogja megadni, így tehát törékeny egyensúlyról van szó. Nem az éles hatásköri határok kijelölése lesz a megoldás kulcsa. Az irányítóknak azt kell óvatosan kitapogatniuk, hol vannak a szabadságnak azok a határai, amelyeket sem erővel, sem egyéb befolyásolással nem érdemes átlépni. Fontos megérteni, hogy az egyetem tudós oktatók és tanítványaik közössége, az ő szabad vitáikban épüljenek fel a döntések.

Harmadik tanács: A tudomány szabad!

Az egyetemek lényege a tudomány művelése, annak átadása és terjesztése úgy, hogy az felvirágoztassa egy adott város, régió vagy nemzet kultúráját, polgárságát és gazdaságát. A kisebb kutatóközösségek eközben alkotó részesei a határokat nem ismerő tudományos párbeszédnek, közös kutatásoknak. A régi céhek működési mintázatánál ma sem tudunk jobbat a kutatások világában, azaz kellenek iskolák, mesterek és tanítványok. Hosszú tanulási és nevelési folyamat, amelyben a fiatal idővel egyetemi tudós mesterré válik. Ezekben a körökben kell hagyni az alapkutatások kiforrását és finoman terelni az alkalmazott kutatások motivációs irányait. A megrendelő-finanszírozó és a tudós közötti klasszikus vitapont a „mit kutassunk” kérdése. Ezt jobb a tudósra bízni. Vegyük Karikó Katalin történetét, amelyben évtizedeken át a mindenkori menedzsmentek nem igazán támogatták egy új RNS-technológia kutatását. A többit tudjuk…

Negyedik tanács: Nem a vagyon csinál egyetemet!

A vagyon és az ezermilliárdos egyetemfejlesztések gyakori emlegetése lassan azt az érzetet kelti, hogy megtaláltuk a „bölcsek kövét”. A politika és az egyetemmenedzserek is gyakran pénzben és vagyonban kódolják a sikert, de higgyük el: nem a pénz teszi az egyetemet! Ennek az állításnak szinte minden ellene szól: legendák egyes egyetemek gazdagságáról, a kutatások pénzigényéről, a „magas bér-jó tanár”-párosról és sorolhatnánk. „Nagy pénz-nagy foci, kis pénz-kis foci” – idézhetnénk Puskás Öcsi örökzöldjét. De az egyetem és a tudomány nem a foci törvényei szerint működik, és hiba lenne, ha így működne. A vagyon nem fog világszínvonalat teremteni egy magyar egyetemen, ha nem párosul a mindennapok és hosszú évek során kitartó professzori és kutatómunkával. Az is fontos, hogy az egyetemek kitörjenek az államháztartási típusú gazdálkodás keretei közül, de eddig sem ez volt a fő akadálya a fejlődésnek. Önáltatás lenne a vagyon- és pénzgazdálkodás új szabályaitól csodát várni vagy ezt ígérni, ahogy sokan teszik.

Ötödik tanács: Óvatosan a rangsorokkal!

A magyar egyetemek középszerűségéről szóló hazai vádbeszédek élén a nemzetközi rangsorok állnak. A rangsorhelyet nem vagyonban, épületekben és fejlesztési tervekben mérik. 80%-ban a kutatók publikációi, idézettségük, az aktívan ápolt tudományos kapcsolatok, a hallgatók véleménye és minősége adódik össze. Nem a látványos stratégiák és programok, hanem a kisközösségek, a mesterek, a műhelyek napi munkája visz előre. Óvatosnak kell lenni a régióbeli egyetemek emlegetésével is. Igaz, a prágai Károly Egyetem, a két bécsi szuperegyetem, Graz, Varsó, a krakkói Jagelló, Innsbruck messze előttünk járnak rangsorban, hozzáteszem halkan, mindegyik állami egyetem. Közelebbről nézve, például a Nobel-díjasok száma komoly rangsorfaktor, Graz 9 Nobel-díjasa 1970 előtt alkotott, a Károly Egyetem 3 Nobel-díjasa úgyszintén. Nézzük meg tehát, kiket és miért tekintünk követendő mintának. A rangsorok fetisizálása árthat, ha nem a valódi értéket és munkát tartjuk szem előtt, hanem „globális lóversenybe” és gyors presztízsépítésbe hajszoljuk egyetemeinket. A fejlesztéshez annyi idő kell, amennyi a fiatal tudós „kineveléséhez”, azaz legalább 10 vagy 15 év.

Hatodik tanács: Az egyetem személyi és nem szervezeti kérdés!

Eötvös Loránd rektori székfoglaló szavait sokat idézzük: „az egyetem tudományos tanításának színvonalát egyedül tanárainak egyénisége állapítja meg”. De értjük-e annak üzenetét? A modell, a struktúra, a stratégiák, az irányítás, a programok és jelentések sűrűjében és azok mögött látni kell az egyetem lényegét: a tanárt, aki tanít, mentorál, publikál, nevel, kutatásokat vezet, tanszéket, műhelyt és konferenciát szervez. Látni a törekvő, jobbat akaró, ezer dolgot csináló és nyüzsgő egyetemi polgárságot, amelyet akarata és képességei ellenére sem pénzzel, sem paranccsal nem lehet „versenyképesebbé” tenni. Figyelni kell az egyetem organikus szövetét, finom belső hálózatait és emberi értékeit, amelyek saját indíttatásból viszik előre az egyetem hajóját.

Hetedik tanács: „A hetedik Te magad légy!”

Részesévé kell válni az egyetem hétköznapjainak. A kurátor ne maradjon kívülálló, hanem vállaljon oktatást az egyetemen, menjen el doktori védésekre, vegyen részt szakkollégiumi programokon, legyen személyes tapasztalata arról a közösségről, amelynek a sorsáról dönthet.

Nyolcadik tanács: Semmit rólunk nélkülünk!

A stratégiai „board”-ok és felügyelő testületek ma már természetes közegét jelentik a világ egyetemeinek, és mindaddig hasznosak is, amíg nem kerülnek szereptévesztésbe. Az úgynevezett egyetemi autonómia, amelyet a modellváltás kritikusai féltenek, alapvetően nem hatásköri szabályok függvényében vizsgálandó. A stílus lesz a döntő, azaz aki egyéni vagy testületi döntési pozícióban van, hallgassa meg az egyetemi tudományos közösség véleményét! Legyen nyitott a konszenzuskereső javaslatokra, a tanárokkal és kutatókkal folytatott párbeszéd alakítsa ki a közös álláspontot. Közösen válasszanak irányt, mert a tudós közösség akarata ellenében az egyetem nem jut messzire.

Kilencedik tanács: Az egyetem nem vállalat!

Teljesítménykényszerektől hajtott világunkban kalapácsos emberként gyakran nézzük szögnek azt is, ami nem az. A jól menedzselt, vállalkozó kedvű és vállalatokkal is együtt dolgozó egyetemi ideál már létező valóság. Fontos azonban, hogy az egyetemet alkotó tudósok teljesítményének igazi mércéje a hallgatók és a tudóstársak véleménye maradjon, az egyetemi rangsorok is ezt mérik. A személyi döntésekben is csak az egyetemi teljesítményt szabad figyelembe venni. Sem a tudós munkáját, sem az egyetemet nem szabad pénzre, darabra vagy politikai ízlés szerint mérni. A látványos marketing és ceremoniális menedzsersikerek mögött a tudomány mércéjén és a tanítványok boldogulásán mért valódi eredményeket kell keresni. A pályázatok, a nemzetköziesedés és a külföldi hallgatók hajszolása nem tompíthatja el az egyetem valós „helyi értékének” keresését.

És a tizedik!

Sok változás feszegeti egyszerre az egyetemek bevett működési kereteit. A világjárvány és a kormányzati politika is kiterjesztette az egyetemek felelősségét, miközben belekóstoltunk a digitális oktatás és tanulás falansztervilágába is. Hiú remény, hogy az egyetemek a digitális tudásipar berobbanásával hosszú távon visszaállhatnak a „régi életükre”. Az egyetemek nemzetközi versenye egy évtizeden belül átköltözik a digitális oktatási térbe. Az egyetemek napszámos oktatói, sőt a hallgatók is látják a digitális jövőt, amely más lesz, mint napjaink egyetemi világa. Tanácsolom, hogy a kurátorok beszélgessenek a hallgatókkal, a tanszéket a hátán cipelő adjunktussal, a kutatókkal, a tányérpörgető docensekkel és a sokat látott professzorokkal. A tizedik tanácsot az egyetemi polgároktól kérjék! Lássák az egyetem mindennapjait, értsék meg a tudomány lényegét adó kutatói szabadságot, és legyenek bölcs gazdái az egyetemnek! Sikerülhet, bízzunk benne!

 

„Lehetetlen országhatárok, lehetetlen nemzetek”

Csutak Zsolt 
kutató, NKE Amerika Tanulmányok Kutatóintézet

amerikai-magyar_zaszlo_kesz.jpg

Miképpen viszonyultak Magyarországhoz a tengerentúlon a trianoni békeszerződést követően? Mi alapján bíztak a magyar politikusok az Egyesült Államok támogatásában és miért bizonyult ez hiú ábrándnak? A párizsi békediktátum századik évfordulója kapcsán számos ünnepi megemlékezésre kerül sor a két állam között, ezek kapcsán szakértőnk áttekinti a kétoldalú kapcsolatok alakulását a békediktátum időszakában.

Mielőtt a száz évvel ezelőtti nagypolitikai események tárgyalásába kezdenénk, érdemes megemlítenünk a nagyon szoros magyar-amerikai kapcsolatok katonai vonatkozásait is, elsősorban a híressé vált emigráns magyar honvédtisztek amerikai tevékenysége révén. Őket az északi unionista közegben csak European 48’ers-ként emlegettek a pusztító amerikai polgárháború időszakában. Hét egykori magyar honvédtisztből elismert amerikai tábornok lett Lincoln elnök seregeiben, közülük többen a háború után szolgálataik elismeréseképp komoly diplomáciai tisztségeket kaptak Andrew Johnson elnöktől. Soraikból néhányan feltétlen említést érdemelnek. Egyikük Asbóth Sándor tábornok, aki 1866 és 1870 között az USA argentínai és uruguayi nagykövete volt. Pomutz György tábornok, amerikai főkonzul lett Oroszországban és nagy szerepe volt Alaszka megvásárlásának előkészítésében; Stáhel (Számwald) Gyula tábornok Japánban és Kínában volt amerikai konzul egészen 1885-ig; és Czapkay József Lajos katonaorvos, Kossuth egykori bizalmasa, akiből az első amerikai konzul vált az újdonsült Egyesült Román Fejedelemségekhez akkreditálva Bukarestben.

 

Wishful thinking

Az első világháborút követően a köztudottan idealista Woodrow Wilson elnök, a népes (mintegy ezer fős) amerikai diplomáciai küldöttség vezetőjeként – meglehetősen kiábrándulva a rideg és könyörtelen európai nagypolitika titkos háttéralkuiból és diplomáciai mesterkedéseiből – otthagyta a párizsi békekonferenciát, és hazautazott a biztonságos tengerentúlra, az óvilág fülledt romlottságától mentesnek tekintett Egyesült Államokba. Magyarországon a Tanácsköztársaság szörnyű élményei, a megalázó román megszállás és a Trianoni békediktátum okozta nemzeti trauma után a megcsonkított magyar nemzet és állam vezetése gróf Bethlen Miklós miniszterelnök kormányának felelőssége lett. A Bethlen-kormány és a magyar konzervatív politikai elit prominensei (különösképpen Teleki Pál és Apponyi Albert grófok) idealista, atlantista módon (mai kifejezéssel mondhatnánk álomkergető wishful thinking módjára) az Egyesült Államok segítő jóindulatában bíztak.
1919 októberéből, a román megszállás és szervezett katonai rekvirálások (valójában törvénytelen fosztogatások) idejéből még sokakban élénken élt a legendás Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok képe, aki az antanthatalmak budapesti katonai missziójának társelnökeként, lehetőségeihez mérten igen erélyesen és nem csekély szimpátiával próbált a minden oldalról szorongatott magyarok segítségére lenni, és híressé vált lovaglóostorával megakadályozta a Magyar Nemzeti Múzeum román katonák általi kifosztását.

 

Személyesen, szenvedélyesen

Bandholtz vezérőrnagy legendás alakja mellett ugyancsak nagy jelentőséggel és jelképes erővel bírt Theodor Roosevelt amerikai elnök magyarországi látogatásának emléke. A legendás Rough Rider becenevű lovasezredes és történész Roosevelt, még leköszönt republikánus amerikai elnökként, a kor egyik legelismertebb és leghíresebb politikai személyiségeként tett nagysikerű körutat Európában. Többek között tiszteletét tette VII. Eduard angol király temetésén Londonban, átvette a Nobel-békedíját Oslóban, találkozott II. Vilmos német és Ferenc József osztrák császárral. Az európai országok kifejezetten versengtek az egykori amerikai elnök látogatásáért, nála nem volt híresebb és elismertebb név a világpolitikában abban az időben.
Kifejezetten nagy eseménynek és kimagasló diplomáciai elismerésnek is számított, hogy 1910 április 17-20. között, régi ismerőse, gróf Apponyi Albert meghívását elfogadva Theodore Roosevelt több napra Magyarországra érkezett. A republikánus elnököt türelmesen várta a szakadó esőben az ünneplő pesti nép, betöltve a Dunától a Nyugati pályaudvarig és a Deák térig terjedő óriási területet. Roosevelt elnök nagysikerű magyarországi tartózkodása során többször is szenvedélyes, személyes hangvételű beszédben fejezte ki elismerését a magyar történelem, hadi kultúra és a magyar nép hősies helytállása iránt, amely még inkább emelte népszerűségét és a magyar hőskultuszt egyaránt. Apponyi Albert személyes amerikai kapcsolatai nem kis jelentőséggel bírtak, hiszen az Interparlamentáris Unió magyar küldöttségének vezetőjeként korábban kétszer is találkozott már Roosevelttel. Mindezek alapján Apponyi, akárcsak a „nyugatos” magyar politikai elit jelentős része, inkább bíztak az amerikaiak segítőkészségében és revíziós magyar célok iránti megértésében és nyitottságában. Ugyanakkor Wilson elnök és a kormányzó Demokrata párt, illetve az izolacionista republikánus többségű Kongresszus viszonyulása Magyarországhoz egyáltalán nem volt Theodor Roosevelt elnök rajongásához hasonlítható.

 

A különbéke

Az 1921. augusztus 29-ei amerikai-magyar különbéke a Bethlen-kormány és az amerikai Kongresszus felhatalmazása révén, a Knox-Porter határozati javaslat alapján, nem kis magyar kiábrándulásra a szigorú trianoni feltételek helybenhagyása mentén körvonalazódott. A két amerikai szenátor által kidolgozott határozati javaslat hűen követte Wilson elnök Inquiry nevű szakértőtestületének két évvel korábban elkészített vonatkozó háttértanulmányait és azok igencsak torz és a Monarchia utódállamai irányában mélyen elfogult megállapításait is.
Charles Evans Hughes amerikai külügyminiszter tárgyalásai és levélváltása nyomán kitűnik, hogy a magyar diplomáciát vezető erdélyi származású báró Bánffy Miklós külügyminiszter erőteljes kérése ellenére az amerikai-magyar különbéke szövegébe mégiscsak bekerült a Trianoni Szerződés említése és jogkövetkezményeinek kölcsönös elfogadtatása. A megállapodás aláírása, illetve törvényhozási elfogadása után 1921 szeptemberében Budapesten elfoglalta szolgálati helyét Ulysses Grant-Smith ideiglenes amerikai ügyvivő, követségi megbízott, akit 1922. február 10-től Theodore Brentano nagykövet váltott és egészen 1927. május 6-ig teljesített szolgálatot Magyarországon. Washingtonban 1922. január 11-én gróf Széchenyi László bemutatta megbízólevelét az izolacionista és Közép-Európa iránt teljességgel érdektelen Warren G. Harding amerikai elnöknek, majd egészen 1933. március 31-ig képviselte a magyar érdekeket nagykövetként Amerikában.
A washingtoni „ködös aljzatnak” (foggy bottom) is gúnyolt amerikai külügyminisztériumban sokáig William R. Castle Jr. felelt a nyugat-európai és magyar ügyekért is, aki bár igencsak együttérző módon rokonszenvezett a magyar sérelmekkel és trianoni traumával (amely „lehetetlen országhatárokat és lehetetlen nemzeteket teremtett”), ugyanakkor az amerikai nemzeti érdekek elsődleges érvényesülését és az új status quo fennmaradását szorgalmazta Közép-Európában. Az amerikai-magyar különbéke évében nagyszabású politikai kampánycélú körutat tett az Egyesült Államokban gróf Teleki Pál. A Castle külügyminisztériumi részlegvezetővel való szívélyes megbeszélése a Harvard Egyetem Houghton könyvtárklubjában egészen jól sikerült, bár megállapodtak abban a nem jelentéktelen részletben is, hogy az Egyesült Államok nem képes és nem is hajlandó újratárgyalni a trianoni békediktátum határozatait. Teleki Pált hamarosan követte Amerikába a nagy diplomáciai tekintéllyel és jó kapcsolatokkal rendelkező Apponyi gróf is 1923-ban, a brit sajtómágnás és hungarofil Lord Rothermere anyagi támogatásával. Apponyi, Telekihez hasonlóan, óriási (látszólagos) magyar szimpátiával és együttérzéssel találkozott az amerikai politikai elit köreiben, ugyanakkor nem volt képes semmilyen pozitív politikai változást, attitűd-váltást eszközölni Washingtonban Magyarország irányába.

 

Utórezgések

1928 tavaszán a nagyszabású Kossuth-zarándoklat eseményei New York államban és Ohióban kisebb diplomáciai feszültséget okoztak Washington és Budapest között. A népes, több mint 500 főt számláló magyar küldöttség érkezése Amerikába Kossuth Lajos New York-i szobrának felavatására majdhogynem utcai zavargásokhoz is vezetett számos városban a magyar és az utódállamok nemzeteihez tartozó amerikai polgárok között, és a sajtóvisszhang egészen Washingtonig ért. Castle Jr., az amerikai külügyminisztérium részéről és Joshua Butler Wright, budapesti amerikai nagykövet is tiltakozott a magyar kormánynál az Egyesült Államok területén szervezett magyar revizionista propaganda és provokatív szláv- és románellenes eseménysorozat megtartása miatt. A Kossuth-zarándoklatnak komoly és hosszantartó utórezgései is voltak, hiszen az 1936. július 4-ei amerikai nemzeti ünnep idejére időzített, Bandholtz tábornok budapesti Szabadság téri szoboravatási ünnepségéről az amerikai nagykövet, John F. Montgomery inkább kimentette magát, tartva a harsány revizionista, Trianon- és antantellenes magyar megnyilvánulásoktól és a várható diplomáciai botránytól.
Amint 1921-ben az amerikaiak kissé furcsállották a diplomáciai kapcsolatok létrejöttét egy sajátos jogi státusú király nélküli Magyar Királysággal, ugyancsak meglepődtek az érthetetlennek tűnő magyar hadüzeneten 1941. december 13-án. Franklin Delano Roosevelt elnök erőteljes német nyomást sejtve a román, bolgár és magyar hadüzenet hátterében nem is fogadta el azokat hivatalosan egészen 1942. június 5-ig, amikor is az amerikai kormány visszahívta az utolsó amerikai nagykövetet, Herbert C. Pellt Budapestről.
A második világháborút követően immár teljesen új korszak következett a magyar-amerikai kapcsolatokban a vasfüggöny két ellentétes – és sajnálatosan ellenséges – oldalán állva.

Képes lesz-e Európa megbirkózni a koronavírussal?

Németh Andrea 
nemzetközi kapcsolatok szakértő, újságíró, NKE Nemzetek Európája Karrierprogram

nemeth_andrea_kepes_europa_megbirkozni_a_koronavirussal_kesz.jpg

Már több mint egy éve bénítja az Európai Unió fejlődését a koronavírus-járvány. Gazdasági és közegészségügyi krízis egyszerre – nemcsak a GDP zuhant vissza, de a várható élettartamunk is csökkent. És a rémálomnak nincs vége. Hogy a legtöbb európai ország miért nem tudta még mindig legyűrni a vírust, tulajdonképpen három tényezővel magyarázható: egyrészt az integráció nem megfelelő szintje, másrészt a döntésképtelenség, harmadrészt pedig a kormányok és lakosság közötti bizalom megszűnése.

Mind ismerjük a forgatókönyvet: az első hullám 2020 márciusában meglepte és térdre kényszerítette Európát, letarolta Olaszországot, majd az Egyesült Királyságot, végül minden ország teljesen bezárkózott. A maszk hiánycikk, a kézfertőtlenítő aranyáron – vagy azon sem – volt elérhető. A másodikban, tavaly ősszel (mivel az első tönkretette a gazdaságot) az államok megpróbáltak teljes lezárás nélkül túlélni, aminek megint csak az lett a vége, hogy az emberek életét korlátozni kellett. Az idei év elején aztán a kegyelemdöfést az angol mutáns adta meg az öreg kontinens számára.

Ez idő alatt Európában magasabb volt a fertőzöttek száma, mint bármely más régióban, s az egyik legmagasabb a halálozási arány (bár Indiában a Covid-19 robbanásszerű terjedésével Ázsia is „felzárkózni” látszik). A világ egyik leggazdagabb és kiváló egészségügyi rendszer(ek)kel büszkélkedő része számára ez a rekord sokkoló. A kritikák most az EU oltóanyag-bevezetésének késedelmére és nem egyenletes elosztására összpontosítanak (a digitális zöldigazolványról már nem is beszélve), azonban a vakcinabeszerzéstől eltekintve is hibás volt az európai válságkezelés mind uniós, mind – az országok többségében– tagállami szinten. De Európa nagy részének (talán Dánia és a nem uniós Norvégia kivételével mindenkinek) miért volt ilyen nehéz kezelni a mostani krízist?

Legfőképpen azért, mert az uniós államok túlságosan integráltak ahhoz, hogy külön kezeljék a válságot, de nincsenek eléggé integrálva ahhoz, hogy ezt kollektív módon megtehessék.

Számos ország, például Új-Zéland, Dél-Korea és Tajvan jól teljesített a járvány kezelésében, mert szilárd államigazgatással rendelkeznek, és határaikat is teljes mértékben ellenőrzik. Európában a nemzeti határok „feladása” az integráció lényegi eleme. Jó néhány ország megpróbálta korlátozni az utazást a világjárvány idején, de véletlenszerűen, ami zavarokat ugyan okozott, azonban a vírus szabad mozgását nem igazán gátolta meg. Az Európai Bizottság valamifajta rend teremtésére tett erőfeszítései sorra kudarcot vallottak, mivel lehetetlen volt összeegyeztetni azon kormányok érdekeit, amelyek otthon próbálták tartani állampolgáraikat, illetve azokéit, amelyek a turizmustól függnek.

A Brüsszelből érkező, „felülről lefelé” irányuló válságkezelés soha nem volt valós lehetőség, tekintve, hogy az egészségpolitika javarészt tagállami hatáskörbe tartozik (szemben például a kereskedelempolitikával vagy vámpolitikával, amelyek uniós hatáskörök). Képzeljük csak el, hogy az Európai Bizottság karanténparancsot ad ki Lombardia vagy Szászország területén, illetve ugyanezt, hasonló feltételekkel elrendeli mondjuk Párizsban vagy Pest megyében. Ugye, mennyire valószerűtlen?

Csak a nemzeti vezetők rendelkeznek olyan politikai felhatalmazással, amellyel képesek rávenni a lakosságukat az alapvető jogaik korlátozásának elfogadására. Ez a rendszer egyhamar biztosan nem is fog megváltozni.

A második probléma az, hogy ahogy azt a járványhelyzet esetén is láthattuk, a gyors cselekvés hiánya öl.

Normál időkben a stabil és virágzó Európa irányítása nagyrészt a status quo igazgatásából áll: az adminisztráció általában nyugodt ütemben zajlik. Természetesen az elmúlt években voltak válságok, amelyek sürgős válaszokat igényeltek, de a 2007-2008 közötti pénzügyi válság a politikai vezetők és technokraták ügye volt, a 2015-2016 közötti migrációs krízis pedig csak néhány azonnali következménnyel járt a legtöbb ember számára.

A lakosságon belül exponenciális gyorsasággal terjedő veszélyes vírus viszont egészen más kihívást jelentett. A Covid szinte háborús mozgósítást igényelt, messze meghaladva a döntéshozatal és az adminisztratív intézkedések szokásos, állami gyakorlatban bevett ütemét. Számos ázsiai és afrikai ország, melyeknek voltak korábbi tapasztalatai a MERS (közel-keleti koronavírus), a SARS (atípusos tüdőgyulladás), illetve az Ebola kapcsán, megértették ezt, így a jelenlegi járvánnyal is jól birkóztak meg. Az európai államokat azonban, a szakértők többszöri figyelmeztetése ellenére is felkészületlenül érte a válság, amely ráadásul az egészségügyi rendszereikben és közigazgatásukban is súlyos gyengeségeket tárt fel.

Az EU intézményei pedig hiába cselekedtek a tőlük telhető leggyorsabban a gazdasági válasz megtervezése és az oltások beszerzése terén, figyelembe véve a helyzet súlyosságát, ez nem volt elégséges.

Végül pedig: amennyire kulcsfontosságú a bizalom a demokráciák számára a válságok kezelésében, annyira könnyű azt elveszíteni.

A koronavírus egykori epicentruma, a leginkább a szocializmus és a kapitalizmus hibrid modelljével jellemezhető Kína – drákói szigorúságú lezárásaival és ellenőrzéseivel – jól átvészelte a koronavírus-járványt.

Néhány demokrácia is hasonlóan sikeres volt, ők a lakosság bizalmára és támogatására építhettek. A járvány korai szakaszában úgy tűnt, hogy több uniós országban ugyanez lesz a helyzet: a kormányok széles körű támogatást élveztek, korlátozó intézkedéseiket tiszteletben tartották. Azonban az elmúlt évben, amint újabb és újabb hullámok érkeztek, fokozva a gazdasági és társadalmi feszültséget, a kormányok és a „kormányzottak” kapcsolata ördögi körbe lépett. Ahogy az európai polgárok elkezdték elveszíteni a hitüket a vezetőikben, a vezetők is elvesztették a bizodalmukat a lakosság együttműködésre való hajlamában. A szigorú korlátozások mellett kardoskodó egészségügyi szakértők és a normál kerékvágásba való visszatérést követelő társadalmi nyomás közé szorulva a kormányzatok gyakran olyan félszeg intézkedéseket fogadtak el, melyeket csak részben tartottak be az emberek – és ami csak még több megbetegedést és frusztrációt eredményezett.

Merre van az előre?

Paradox módon az európai válságkezelésnek valószínűleg azon egyetlen eleme – a vakcinaprogram – lesz igazán sikeres, amelyet most a legtöbb kritika ér. A sajnálatos késések ellenére az oltás kiutat mutat egy olyan helyzetből, amely egyébként kezelhetetlenné válna. Ha a következő hónapokban felgyorsul az „oltakozás” (az EU átoltottsági szintje jelenleg 41%), az európai államok már őszre visszatérhetnek a normális élethez – vagy valami nagyon hasonlóhoz.

És bár Európa kiábrándító oltóanyag-bevezetése minden bizonnyal csökkentette a tagállami készséget arra, hogy több hatalmat ruházzanak Brüsszelre, mégis erős érv szólna egy uniós kollektív kapacitás építse mellett. A cél, hogy a hasonló, határokon átnyúló, pusztító egészségügyi kihívásokat már jóval korábban felismerjék, s azokra sikeresen (időben) válaszoljanak.

Vezetőiknek sürgősen le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket az elmúlt hónapok tapasztalataiból – hiszen közel sem biztos, hogy a harmadik hullám egyben az utolsó is volt Európa, vagy akár a világ történetében.

süti beállítások módosítása