A moralizáló politizálás veszélyei

Tóth Kálmán
tudományos segédmunkatárs, NKE Politika- és Államelméleti Kutatóintézet

RECENZIÓ – Norbert Bolz német filozófus legújabb könyve a politika és az erkölcs összefüggéseit veszi vizsgálat alá, rámutatva a politikai problémák korunkban egyre elterjedtebb moralizáló megközelítésében rejlő veszélyekre.

A média- és kommunikációelmélet szakértőjeként ismert német tudós könyvében a napjaink nyugati társadalmait egyre inkább uralma alá hajtó, morális megalapozottságú progresszív baloldali ideológiával szemben a politika és az erkölcs terrénumainak elkülönítése mellett érvel, és fogalomtörténeti vizsgálódásával bemutatja a két terület kapcsolatának történeti változásait, ráirányítva a figyelmet a morális alapú politizálás jogállam- és demokráciaellenes Rousseau-i alapjaira.

Bolz a vizsgált probléma történetében jelentős elmozdulást hozó szerzőkként Arisztotelészt, Machiavellit, Hobbes-ot, Rousseau-t, Hegelt, Max Webert és Carl Schmittet azonosítja, és vonatkozó nézeteiket külön fejezetekben elemzi.

Bolz könyvének bevezető fejezete a politika és az erkölcs elválasztásának, majd ismételt összekapcsolásának történeti folyamatára irányítja rá az olvasó figyelmét az állam fogalomtörténetén keresztül.

A szerző szerint a Német Szövetségi Köztársaság történetét az ezredfordulóig a felelősségtudatos reformizmus határozta meg. Napjainkban erről már nem beszélhetünk, mert a politikai moralizmus által dominált beszédtérben a politikai és az erkölcsi közötti különbség teljesen eltűnt, amely a vitakultúra hanyatlását és az érvek hatástalanságát hozta magával, ugyanis a moralizálás mindenfajta megegyezést lehetetlenné tesz. A politika moralizálódása egyúttal implikálja a morál politizálódását, és ebből a szerző szerint egyenesen következik, hogy a politizálódott morál egy totalitárius politikának felel meg. Megállapítása szerint minél gyengébb a józan paraszti ész, annál erősebb a meggyőződés, és ahol a vitákat érvek helyett érzelmek dominálják, szükségszerűen bekövetkezik a másként gondolkodók kiátkozása. Valamennyi szakpolitikai kérdés morális viták tárgyává válik, és a politikai moralista egyre gyakrabban dehumanizálja politikai ellenfeleit, és ez együtt jár a kiközösítés modern változatával, a társadalmi bojkottal.

Ha a politika az erkölcsre van redukálva, a politikai ellenfelet erkölcstelennek bélyegzik, és ezáltal kirekesztik a politikából. Bolz Niklas Luhmann nyomán rámutat arra is, hogy mindez azzal jár együtt, hogy a morálisan elkötelezettek csak nagyon nehezen engednek álláspontjukból, mivel már nem a vita tárgya a tét, hanem saját identitásuk.

Bolz könyvének további fejezeteiben alaposabban is megvizsgálja a bevezetőben érintett problémákat. A második fejezet a politika fogalmának antik gyökereit mutatja be Arisztotelész Politikájának elemzésén keresztül. Arisztotelész az ember zoon politikonként való meghatározásával az ember fejlődésének legmagasabb fokára utalt, amely nála a városállamban (polis) való életet jelentette, amely az embert emberré teszi.

A harmadik fejezetben Bolz a politikatudósok többségéhez hasonlóan a politikai önállósodását Machiavellire vezeti vissza. A firenzei humanista nevéhez kapcsolt negatív konnotációkat arra vezeti vissza, hogy Machiavelli felismerte a moralizmus politikai fegyver mivoltát, és ezt máig nem bocsátották meg neki. A szerző védelmébe veszi Machiavellit a machiavellizmus vádjával szemben: szerinte amennyiben az lett volna, az uralkodás és a hatalom gyakorlásának a titkaira vonatkozó tanítását nem hozta volna nyilvánosságra. Bolz szerint az tette naggyá, hogy lemondott a nagy teória megalkotásáról, valamint az antik és a skolasztikus filozófiai hagyománnyal való együttes szakítással a felvilágosodás előfutárának bizonyult, mivel felismerte a nem evilági irányultságú keresztény erkölcs politikai impotenciáját. Machiavelli számára világos volt, hogy a kereszténység és a politika között választani kell: az erényes magánélet és a közéleti siker szerinte nem érhető el egyszerre. Ennek ellenére nem utasítja el a kereszténységet mint társadalmi összetartó erőt. Vallás és politika elválasztása azonban lehetetlenné teszi az utóbbi morális legitimációját. Bolz megállapítása szerint Machiavelli sikeresen megalapozta a politikai autonómiáját, de fő műve, az Il Principe még nem haladja meg a fejedelmi tükör műfaját, és még nem tekinthető politikatudománynak.

A modern állam elméletének megalkotását Bolz Thomas Hobbes brit filozófusnak tulajdonítja, és könyve negyedik fejezetében ezt a vallási felkezetek közötti polgárháború tapasztalatára vezeti vissza. Hobbes azt ismerte fel, hogy pont az igaz ügyért való küzdelem meggyőződése vezet mindenki harcához mindenki ellen, és ezért a törvényeket nem az igazságból, hanem az autoritásból vezette le. Politikai filozófiája már nem az ideális állam és a legfőbb jó felé orientálódik, hanem a társadalmi fejlődés hipotetikus kezdőpontját jelentő természeti állapotból indul ki, amely a civilizáció ellentéte, és a bestiális szenvedélyek eredendő gonoszsága határozza meg. Az államot ezért az emberi természettel szemben kell megalkotni, és a szenvedélyeket nem a belátás, hanem a félelem tudja csak kordában tartani. A civilizáció gyökere Hobbesnál az erőszakos haláltól való félelem. A természeti állapot teljes létbizonytalanságával szemben az egyén elfogadja az állam által nyújtott biztonságot, amelynek ára a természetes jogokról való lemondás, az államhatalomnak való engedelmesség. Bolz szerint Hobbesnál minden politikai a halál elkerülésének létszükségletéből vezethető le.

Jelen blogbejegyzés keretében nincs mód valamennyi fejezet részletes ismertetésére, így a következő négy fejezetre csak röviden utalunk. Bolz Hegelhez a polgári szabadságot biztosító alkotmányos monarchikus berendezkedésű állam elméletének kidolgozását kapcsolja, amely szöges ellentétben áll Max Weber felfogásával, aki szerint a politika harc, amelynek szükséges eleme a Gonosszal megkötött kompromisszum, és fő hajtóereje a hagyománytól és legalitástól függetlenül spontán létrejövő karizma. Ezután a szerző Carl Schmittnek a politikai fogalmával kapcsolatos legfontosabb elméleti meglátásait foglalja össze, megvizsgálva a barát/ellenség elkülönítésnek és a rendkívüli állapot fogalmának a moralitáshoz való viszonyát; majd pedig egy kitérő keretében Nietzsche és Freud nyomán az ember veleszületett agresszivitásának kultúra és társadalmi normák általi elfojtása következményeiről értekezik. Az elfojtás nyomán kialakuló bűntudat Bolz szerint napjainkra azt eredményezte, hogy az egész nyugati kultúra neurotikussá vált.

Bolz művének zárófejezetében Jean-Jacques Rousseau politikai filozófiáján keresztül vezeti el gondolatmenetét a jelenkori fejlemények érthetővé tételéhez. Bolz szerint a marxista baloldal társadalomkritikája azért volt meggyőző a ’68-as mozgalmakig, mert immanens módon járt el, a kapitalizmus belső ellentmondásaira mutatott rá, és nem morális követeléseket szegezett a valósággal szembe. Innentől kezdve viszont elkezdődött a hanyatlás. Ennek Bolz véleménye szerint két oka volt: a proletariátus feloldódott a kispolgárságban, és a létező szocializmus lejáratta a marxista szellemet. A Szovjetunió bukásával a balos álmok végleg szertefoszlottak, és a tiltakozás színe vörösről zöldre változott. A proletár helyébe a jó ember és az ember által veszélyeztetett, mert kizsákmányolt természet lépett. A forradalom zöldre váltott, Marxtól visszatért Rousseau-hoz, és a forradalmi álmokban a proletárdiktatúrát felváltotta az ökodiktatúra. Bolz ebben a valláspótlék félreismerhetetlen jeleit ismerte fel, ahol Isten helyébe a Természet lép, mint a társadalom megítélésének külső instanciája. Ember és természet eredeti harmóniájának normává tétele a társadalmat folyamatos ellentétben láttatja a természettel. A mai „woke” baloldal rousseau-izmusa Bolz szerint a Marx előtti utópista szocializmus, a puritán alapozottságú természetromantika és a politikai moralizmus szentimentalizmusának egyvelege. Rousseau Vallomásainak dekonstruktív olvasatával a szerző rámutat ezen ideológia forrásának eredetére: Rousseau valójában saját frusztrációjából vezette le a társadalom nyomorúságát. Rousseau követőinek antropológiai alapállása az, hogy az ember eredendően „jó”, ezért a világban jelen való rosszért a társadalmi struktúra a felelős. A konzervatívok szerint az ember „rossz”, és ezért létre kell hozni azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek lehetővé teszik a jó társadalomban való élést. A Rousseau nyomán kifejlődő forradalmi politika könnyen rátér a totalitarizmus útjára, mert abból indul ki, hogy az emberek nem tudják, mi a jó nekik, ezért át kell őket nevelni. Az embert rá kell kényszeríteni arra, hogy szabad legyen.

Bolz abban látja Rousseau népszerűségének fő okát, hogy felmentette az embert az eredendő bűn alól, és minden evilági rosszat a társadalomra terhelt rá. Minden rossz forrása Rousseau-nál a tulajdon létrejötte volt, ezért az államnak mindenkitől el kell vennie a tulajdonát, hogy az abszolút egyenlőség alapján mindenkinek része lehessen az igazi szabadságban. A francia filozófus szerint az ember teljes mértékben formálható, és ezt követője, Robespierre ültette át a gyakorlatba a jakobinus terror által. Ennek ellenére a forradalmárok mindmáig sikeresen sajátították ki az emberiesség monopóliumát, először a polgárság, azután a proletariátus, végül manapság a posztkoloniális harmadik világ nevében.

A „jók” számára az egyetlen rossz az eredendő bűnről szóló tanítás, mert ez a dogma volt egyedül képes sakkban tartani a politikai moralistákat, mivel mindenki egyformán bűnös volt. Bolz megállapítása szerint ahogy korábban a „rossz” ember lehetővé tette a jó társadalmat, manapság a „jó ember” vezet bennünket a szolgaság felé. A társadalmi élet versenyalapú megszervezése helyett paternalista jóléti állammal boldogítanak bennünket. A jogállam ennek megfelelően visszaszorulóban van, mert a jók igazságos állama diszkriminál. Az általa bevezetett kvóták nem mások, mint privilégiumok, tehát illiberális és antidemokratikus csoportkiváltságok, amelyek visszavezetnek minket az állam modernitás előtti formájához. Ez sokak számára azért lehet vonzó, mert a tehetség hiánya könnyen kompenzálható a helyes ideológiai hozzáállással. A valóságban létező különbségeket jogi despotizmussal akarják eltörölni, ezt szolgálják a kvóták, a pozitív diszkrimináció, a gender mainstreaming, valamint a „fehér felsőbbrendűség” elleni küzdelem. Kultúránk ezért választás előtt áll: vagy felvilágosodás és egyetemes emberi jogok, vagy pedig egyenlősítés és identitáspolitika. Bolz szerint meglepő módon a mai baloldal szellemi atyja nem Marx, hanem Rousseau.

Bolz a Rousseau-ra visszavezethető modern természetimádat politikai dimenzióját az életet élvezetessé tevő dolgok elleni puritán harcban véli felfedezni. A természet fölött gyámkodók számára nincs többé szükség demokratikus legitimációra. A „woke” baloldal korunk valamennyi problémáját, a koronavírust, a klímaváltozást és a tömeges migrációt a jogállam és a demokrácia felfüggesztésével akarja megoldani.

Ez a háttér a szerző szerint érthetővé teszi, hogy válhattak a cenzúra, az inkvizíció és a pellengér középkori intézményei a rousseauista baloldal gyakorlatává. Az új jakobinusok a társadalom lelkiismereteként lépnek fel, akik figyelmeztetnek a környezeti katasztrófára, védelmezik az elnyomott kisebbségeket, és rettenthetetlen antifasiszták a „jobboldal” elleni harcban. Álmaikat azonban nem a kapitalizmus vagy a fasizmus zavarja meg, hanem az emberi természet.

Norbert Bolz könyve amellett, hogy közérthető és lényegre törő összefoglalása a vizsgált politikai filozófusok nézeteinek, kristálytiszta logikával rántja le a leplet a demokratikus jogállamot a jóemberség erkölcsi fölényére hivatkozva felszámolni akaró „woke” újbaloldal céljairól, kimutatva ezeknek az eszméknek Rousseau-ig visszavezethető folytonosságát, amelytől a történelmi tanulságok alapján most se várhatunk túl sok jót.

Norbert Bolz: Keine Macht der Moral! Politik jenseits von Gut und Böse, Fröhliche Wissenschaft 196, Berlin: Matthes & Seitz Berlin, 2021.

További izgalmas, tudományos tartalmakért kattintson