A világ „legkúlabb” diktátorának bitcoin-kísérlete

Vilonya Martin 
gyakornok, NKE EJKK Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet

el-salvador-bitcoin.jpg

Napjainkban rendkívül vonzóvá váltak a különféle kriptovaluták, számuk meghaladja a tízezret is. Néhányan azt gondolják, hogy a fizetőeszközök jövője a digitális világban rejlik, azonban mások pesszimistábbak a technológiát illetően. Van azonban egy ország, ahol a jövő ígéretei, reményei már valóra válhatnak, ez az ország pedig nem más, mint a közép-amerikai El Salvador, ahol szeptembertől a bitcoin törvényes fizetőeszközzé vált. Az, hogy milyen eredményekkel zárul ez a kísérlet a latin-amerikai államban, hatással lehet a kriptopénzek jövőjére is.

Bukele a modernitás jegyében törvényes fizetőeszközzé tette a Bitcoint

Ahhoz, hogy megértsük, miként jutott erre a lépésre a körülbelül Szlovéniával megegyező méretű állam, fontos megismerkednünk az ország élén álló, meglehetősen excentrikus, negyvenéves Nayib Bukele elnökkel. A közel-keleti felmenőkkel bíró politikus magát Twitteren szeptemberben még ,,A világ legkúlabb diktátorának”, majd később ,,El Salvador császárának” aposztrofálta, miközben diktatórikusnak mondott lépései ellen tüntettek. Latin-Amerika történetében persze nem lenne egyedülálló egy autoriter vezető hatalomra jutása, aki megkérdőjelezhetően viszonyul a jogállamiság vagy fékek és ellensúlyok fogalmaihoz, azonban például a TikTok videóban közvetített seregszemle ad egy sajátos 21. századi karaktert a Bukele-rezsimnek. Ennek a modern jellegnek lehet betudható az is, hogy az elnök megtette a bitcoint az ország hivatalos fizetőeszközének, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben valaki szeretne egy csésze kávét rendelni a trópusi országban, akkor a kávézó köteles tőle elfogadni a virtuális pénzt. Számos más helyen már eddig is lehetett bitcoinnal fizetni, azonban eddig a vállalkozások önként dönthettek úgy, hogy elfogadják a kriptopénzt a hivatalosnak számító dollár mellett.

A trópusi kísérleti labor

Papíron igazából El Salvador ideális kísérleti terepe is lehetne a kriptodevizák hétköznapi forgalomba való bevezetésének, hiszen az országnak nincsen saját nemzeti valutája, melynek árfolyamát egy központi bank befolyásolni tudná, hanem 2001 óta az amerikai dollárt használják hivatalos fizetőeszközként. Így Bukele lépése nem jelenti a monetáris politika szuverenitásának feladását, mert erről már jóval korábban lemondtak. Továbbá az ország GDP-jének negyedét kitevő hazautalások kapcsán is előnyt jelenthetnek a bitcoin által ígért alacsony tranzakciós költségek. Nem meglepő, hogy miért akarhatja egy három és fél milliós fejlődő ország csökkenteni a FED-től vagy a globális pénzügyi rendszertől való függését – ezekre ugyanis nincs befolyása. Bitcoint ugyanakkor bárki állíthat elő, és az elnök is azt tervezi, hogy az ország vulkánjai által termelt energiát felhasználva elkezdik a kriptopénzt bányászni. Mivel El Salvador lakóinak jelentős része nem rendelkezik bankszámlával, a digitális valuták által ígért decentralizáció és függetlenség is vonzó lehet. Problémát jelenthet viszont az, hogy az ország lakosságának csupán fele használja az internetet, valamint az is, hogy a kriptopénzek árfolyama a hagyományos valutákhoz képest rendkívül volatilis. Ezt El Salvador lakossága a saját bőrén is megtapasztalhatta, amikor az államilag promotált Chivo applikáció – melynek jelentése a helyi szlengben cool – szeptember 7-én elindult. A digitális pénztárcaként funkcionáló, PayPal-szerű alkalmazásban ugyanis a regisztrálók kaptak az államtól 30 dollárnyi értékben bitcoint, azonban ennek értéke percek alatt 25 dollárra esett vissza. Bár a hagyományos jegybankok által kibocsátott pénzek is hajlamosak az árfolyamváltozásra, az ilyen mértékű és sebességű ingadozás ritkának és kedvezőtlennek számít. Magyarországon, ha hasonló történne, az azt jelentené, hogy az euró árfolyama néhány perc alatt elérné a 400 forintot.

Az imént említett alkalmazással pedig nemcsak ez volt a probléma, hanem számos technikai gondot is jeleztek a felhasználók. Egyesek nem kapták meg például az ígért bitcoint, míg mások regisztrálni sem tudtak. Megfelelő infrastruktúra hiányában pedig nehéz lesz elérni azt, hogy a bitcoin valóban bekerüljön a hétköznapi forgalomba. Dacára azonban a kezdeti nehézségeknek, Bukele optimista a projekttel és a Chivo applikációval kapcsolatban. A közösségi médiában például azt kommunikálta, hogy az alkalmazás több mint kétmillió aktív felhasználóval büszkélkedik, többel, mint az ország bankjai együttvéve.

A bitcoin most bizonyíthat

Érdekes lesz látni azt is, hogy miként sikerül a bitcoinnak az olcsóbb tranzakciók ígéretét realizálnia. Ennek a kérdésnek az ország nemzetgazdaságában kiemelkedő szereppel bíró hazautalások kapcsán van különös jelentősége. Természetesen a kriptovaluta szeptemberi adaptálása óta még nem telt el annyi idő, hogy ebben a témában kétségeket kizáróan ítélkezhessünk. Egyelőre azonban az látszik, hogy a hazautalásokat jelenleg olcsóbb a hagyományos pénzügyi szereplőkön keresztül intézni. Itt fontos arról is beszélni, hogy a digitális és anonim világ miképpen képes reprodukálni a klasszikus intézményeket övező bizalmat. Ezen a területen még van mit fejlődni, egy helyi egyetem felmérése szerint ugyanis tízből kilenc ember nincs teljesen tisztában azzal, hogy mit jelent a bitcoin, és többségük nem is támogatja az elnök tervét.

Bár eddig, azt gondolom, egészen negatív színben számoltam be El Salvador kripto-próbájáról, Bukele ötlete alapjában azért egyáltalán nincs kudarcra ítélve. A bitcoin ugyanis képes betölteni a pénz klasszikus funkcióit is: mivel az országban az üzletek kötelesek elfogadni a digitális pénzt, ezért az képes csereeszközként funkcionálni; azt pedig már kutatások is bizonyítják, hogy mivel a bitcoin kínálata kiszámíthatóan növekszik, értékőrző szerepet is be tud tölteni. Az már vitatható ugyan, hogy mennyire használható elszámolási eszközként, amikor árfolyama még mindig hajlamos jelentős ingadozásokra. Bár végső soron a társadalmi konszenzus döntheti el, hogy bármelyik kriptovaluta képes lehet-e valaha teljes értékűen ellátni ezt a feladatot, véleményem szerint erre jelenleg az elsőségéből fakadó előnyök miatt a bitcoinnak van a legnagyobb esélye.

Továbbra is sok a nyitott kérdés

Hogy mi lesz Bukele kísérletének eredménye, egyelőre nehéz megjósolni, mindazonáltal látható, hogy a fejlődő államok között máshol is próbálják követni El Salvador példáját. A hasonlóan dollárt használó Panamában például bejelentették, hogy szintén törvényes fizetőeszközzé kívánják tenni a bitcoint. Mindeközben viszont Kínában a kormányzat ezzel teljesen ellentétes lépéseket tesz, és tilt mindennemű kriptokereskedelmet, valamint a kriptovaluták bányászatát is. Manapság már vitathatatlan, hogy a jogalkotóknak valamit kezdeni kell a kriptopénzekkel, ez pedig egyértelműen meghatározhatja azt, hogy milyen szerep hárul a pénzügyi rendszerben rájuk: megmaradnak alapvetően befektetési eszköznek? Esetleg néhány év múlva már Európában is széles körben fizethetünk velük? Vagy bányászatuk környezetszennyező mivolta miatt betiltják inkább? Ezeket a kérdéseket egyelőre korai lenne megválaszolni, az azonban valószínűsíthető, hogy El Salvador tanulságai hatással lesznek a kriptopénz-világra.

A moralizáló politizálás veszélyei

Tóth Kálmán
tudományos segédmunkatárs, NKE Politika- és Államelméleti Kutatóintézet

toth_2021-10-22_cover.png

RECENZIÓ – Norbert Bolz német filozófus legújabb könyve a politika és az erkölcs összefüggéseit veszi vizsgálat alá, rámutatva a politikai problémák korunkban egyre elterjedtebb moralizáló megközelítésében rejlő veszélyekre.

A média- és kommunikációelmélet szakértőjeként ismert német tudós könyvében a napjaink nyugati társadalmait egyre inkább uralma alá hajtó, morális megalapozottságú progresszív baloldali ideológiával szemben a politika és az erkölcs terrénumainak elkülönítése mellett érvel, és fogalomtörténeti vizsgálódásával bemutatja a két terület kapcsolatának történeti változásait, ráirányítva a figyelmet a morális alapú politizálás jogállam- és demokráciaellenes Rousseau-i alapjaira.

Bolz a vizsgált probléma történetében jelentős elmozdulást hozó szerzőkként Arisztotelészt, Machiavellit, Hobbes-ot, Rousseau-t, Hegelt, Max Webert és Carl Schmittet azonosítja, és vonatkozó nézeteiket külön fejezetekben elemzi.

Bolz könyvének bevezető fejezete a politika és az erkölcs elválasztásának, majd ismételt összekapcsolásának történeti folyamatára irányítja rá az olvasó figyelmét az állam fogalomtörténetén keresztül.

A szerző szerint a Német Szövetségi Köztársaság történetét az ezredfordulóig a felelősségtudatos reformizmus határozta meg. Napjainkban erről már nem beszélhetünk, mert a politikai moralizmus által dominált beszédtérben a politikai és az erkölcsi közötti különbség teljesen eltűnt, amely a vitakultúra hanyatlását és az érvek hatástalanságát hozta magával, ugyanis a moralizálás mindenfajta megegyezést lehetetlenné tesz. A politika moralizálódása egyúttal implikálja a morál politizálódását, és ebből a szerző szerint egyenesen következik, hogy a politizálódott morál egy totalitárius politikának felel meg. Megállapítása szerint minél gyengébb a józan paraszti ész, annál erősebb a meggyőződés, és ahol a vitákat érvek helyett érzelmek dominálják, szükségszerűen bekövetkezik a másként gondolkodók kiátkozása. Valamennyi szakpolitikai kérdés morális viták tárgyává válik, és a politikai moralista egyre gyakrabban dehumanizálja politikai ellenfeleit, és ez együtt jár a kiközösítés modern változatával, a társadalmi bojkottal.

Ha a politika az erkölcsre van redukálva, a politikai ellenfelet erkölcstelennek bélyegzik, és ezáltal kirekesztik a politikából. Bolz Niklas Luhmann nyomán rámutat arra is, hogy mindez azzal jár együtt, hogy a morálisan elkötelezettek csak nagyon nehezen engednek álláspontjukból, mivel már nem a vita tárgya a tét, hanem saját identitásuk.

Bolz könyvének további fejezeteiben alaposabban is megvizsgálja a bevezetőben érintett problémákat. A második fejezet a politika fogalmának antik gyökereit mutatja be Arisztotelész Politikájának elemzésén keresztül. Arisztotelész az ember zoon politikonként való meghatározásával az ember fejlődésének legmagasabb fokára utalt, amely nála a városállamban (polis) való életet jelentette, amely az embert emberré teszi.

A harmadik fejezetben Bolz a politikatudósok többségéhez hasonlóan a politikai önállósodását Machiavellire vezeti vissza. A firenzei humanista nevéhez kapcsolt negatív konnotációkat arra vezeti vissza, hogy Machiavelli felismerte a moralizmus politikai fegyver mivoltát, és ezt máig nem bocsátották meg neki. A szerző védelmébe veszi Machiavellit a machiavellizmus vádjával szemben: szerinte amennyiben az lett volna, az uralkodás és a hatalom gyakorlásának a titkaira vonatkozó tanítását nem hozta volna nyilvánosságra. Bolz szerint az tette naggyá, hogy lemondott a nagy teória megalkotásáról, valamint az antik és a skolasztikus filozófiai hagyománnyal való együttes szakítással a felvilágosodás előfutárának bizonyult, mivel felismerte a nem evilági irányultságú keresztény erkölcs politikai impotenciáját. Machiavelli számára világos volt, hogy a kereszténység és a politika között választani kell: az erényes magánélet és a közéleti siker szerinte nem érhető el egyszerre. Ennek ellenére nem utasítja el a kereszténységet mint társadalmi összetartó erőt. Vallás és politika elválasztása azonban lehetetlenné teszi az utóbbi morális legitimációját. Bolz megállapítása szerint Machiavelli sikeresen megalapozta a politikai autonómiáját, de fő műve, az Il Principe még nem haladja meg a fejedelmi tükör műfaját, és még nem tekinthető politikatudománynak.

A modern állam elméletének megalkotását Bolz Thomas Hobbes brit filozófusnak tulajdonítja, és könyve negyedik fejezetében ezt a vallási felkezetek közötti polgárháború tapasztalatára vezeti vissza. Hobbes azt ismerte fel, hogy pont az igaz ügyért való küzdelem meggyőződése vezet mindenki harcához mindenki ellen, és ezért a törvényeket nem az igazságból, hanem az autoritásból vezette le. Politikai filozófiája már nem az ideális állam és a legfőbb jó felé orientálódik, hanem a társadalmi fejlődés hipotetikus kezdőpontját jelentő természeti állapotból indul ki, amely a civilizáció ellentéte, és a bestiális szenvedélyek eredendő gonoszsága határozza meg. Az államot ezért az emberi természettel szemben kell megalkotni, és a szenvedélyeket nem a belátás, hanem a félelem tudja csak kordában tartani. A civilizáció gyökere Hobbesnál az erőszakos haláltól való félelem. A természeti állapot teljes létbizonytalanságával szemben az egyén elfogadja az állam által nyújtott biztonságot, amelynek ára a természetes jogokról való lemondás, az államhatalomnak való engedelmesség. Bolz szerint Hobbesnál minden politikai a halál elkerülésének létszükségletéből vezethető le.

Jelen blogbejegyzés keretében nincs mód valamennyi fejezet részletes ismertetésére, így a következő négy fejezetre csak röviden utalunk. Bolz Hegelhez a polgári szabadságot biztosító alkotmányos monarchikus berendezkedésű állam elméletének kidolgozását kapcsolja, amely szöges ellentétben áll Max Weber felfogásával, aki szerint a politika harc, amelynek szükséges eleme a Gonosszal megkötött kompromisszum, és fő hajtóereje a hagyománytól és legalitástól függetlenül spontán létrejövő karizma. Ezután a szerző Carl Schmittnek a politikai fogalmával kapcsolatos legfontosabb elméleti meglátásait foglalja össze, megvizsgálva a barát/ellenség elkülönítésnek és a rendkívüli állapot fogalmának a moralitáshoz való viszonyát; majd pedig egy kitérő keretében Nietzsche és Freud nyomán az ember veleszületett agresszivitásának kultúra és társadalmi normák általi elfojtása következményeiről értekezik. Az elfojtás nyomán kialakuló bűntudat Bolz szerint napjainkra azt eredményezte, hogy az egész nyugati kultúra neurotikussá vált.

Bolz művének zárófejezetében Jean-Jacques Rousseau politikai filozófiáján keresztül vezeti el gondolatmenetét a jelenkori fejlemények érthetővé tételéhez. Bolz szerint a marxista baloldal társadalomkritikája azért volt meggyőző a ’68-as mozgalmakig, mert immanens módon járt el, a kapitalizmus belső ellentmondásaira mutatott rá, és nem morális követeléseket szegezett a valósággal szembe. Innentől kezdve viszont elkezdődött a hanyatlás. Ennek Bolz véleménye szerint két oka volt: a proletariátus feloldódott a kispolgárságban, és a létező szocializmus lejáratta a marxista szellemet. A Szovjetunió bukásával a balos álmok végleg szertefoszlottak, és a tiltakozás színe vörösről zöldre változott. A proletár helyébe a jó ember és az ember által veszélyeztetett, mert kizsákmányolt természet lépett. A forradalom zöldre váltott, Marxtól visszatért Rousseau-hoz, és a forradalmi álmokban a proletárdiktatúrát felváltotta az ökodiktatúra. Bolz ebben a valláspótlék félreismerhetetlen jeleit ismerte fel, ahol Isten helyébe a Természet lép, mint a társadalom megítélésének külső instanciája. Ember és természet eredeti harmóniájának normává tétele a társadalmat folyamatos ellentétben láttatja a természettel. A mai „woke” baloldal rousseau-izmusa Bolz szerint a Marx előtti utópista szocializmus, a puritán alapozottságú természetromantika és a politikai moralizmus szentimentalizmusának egyvelege. Rousseau Vallomásainak dekonstruktív olvasatával a szerző rámutat ezen ideológia forrásának eredetére: Rousseau valójában saját frusztrációjából vezette le a társadalom nyomorúságát. Rousseau követőinek antropológiai alapállása az, hogy az ember eredendően „jó”, ezért a világban jelen való rosszért a társadalmi struktúra a felelős. A konzervatívok szerint az ember „rossz”, és ezért létre kell hozni azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek lehetővé teszik a jó társadalomban való élést. A Rousseau nyomán kifejlődő forradalmi politika könnyen rátér a totalitarizmus útjára, mert abból indul ki, hogy az emberek nem tudják, mi a jó nekik, ezért át kell őket nevelni. Az embert rá kell kényszeríteni arra, hogy szabad legyen.

Bolz abban látja Rousseau népszerűségének fő okát, hogy felmentette az embert az eredendő bűn alól, és minden evilági rosszat a társadalomra terhelt rá. Minden rossz forrása Rousseau-nál a tulajdon létrejötte volt, ezért az államnak mindenkitől el kell vennie a tulajdonát, hogy az abszolút egyenlőség alapján mindenkinek része lehessen az igazi szabadságban. A francia filozófus szerint az ember teljes mértékben formálható, és ezt követője, Robespierre ültette át a gyakorlatba a jakobinus terror által. Ennek ellenére a forradalmárok mindmáig sikeresen sajátították ki az emberiesség monopóliumát, először a polgárság, azután a proletariátus, végül manapság a posztkoloniális harmadik világ nevében.

A „jók” számára az egyetlen rossz az eredendő bűnről szóló tanítás, mert ez a dogma volt egyedül képes sakkban tartani a politikai moralistákat, mivel mindenki egyformán bűnös volt. Bolz megállapítása szerint ahogy korábban a „rossz” ember lehetővé tette a jó társadalmat, manapság a „jó ember” vezet bennünket a szolgaság felé. A társadalmi élet versenyalapú megszervezése helyett paternalista jóléti állammal boldogítanak bennünket. A jogállam ennek megfelelően visszaszorulóban van, mert a jók igazságos állama diszkriminál. Az általa bevezetett kvóták nem mások, mint privilégiumok, tehát illiberális és antidemokratikus csoportkiváltságok, amelyek visszavezetnek minket az állam modernitás előtti formájához. Ez sokak számára azért lehet vonzó, mert a tehetség hiánya könnyen kompenzálható a helyes ideológiai hozzáállással. A valóságban létező különbségeket jogi despotizmussal akarják eltörölni, ezt szolgálják a kvóták, a pozitív diszkrimináció, a gender mainstreaming, valamint a „fehér felsőbbrendűség” elleni küzdelem. Kultúránk ezért választás előtt áll: vagy felvilágosodás és egyetemes emberi jogok, vagy pedig egyenlősítés és identitáspolitika. Bolz szerint meglepő módon a mai baloldal szellemi atyja nem Marx, hanem Rousseau.

Bolz a Rousseau-ra visszavezethető modern természetimádat politikai dimenzióját az életet élvezetessé tevő dolgok elleni puritán harcban véli felfedezni. A természet fölött gyámkodók számára nincs többé szükség demokratikus legitimációra. A „woke” baloldal korunk valamennyi problémáját, a koronavírust, a klímaváltozást és a tömeges migrációt a jogállam és a demokrácia felfüggesztésével akarja megoldani.

Ez a háttér a szerző szerint érthetővé teszi, hogy válhattak a cenzúra, az inkvizíció és a pellengér középkori intézményei a rousseauista baloldal gyakorlatává. Az új jakobinusok a társadalom lelkiismereteként lépnek fel, akik figyelmeztetnek a környezeti katasztrófára, védelmezik az elnyomott kisebbségeket, és rettenthetetlen antifasiszták a „jobboldal” elleni harcban. Álmaikat azonban nem a kapitalizmus vagy a fasizmus zavarja meg, hanem az emberi természet.

Norbert Bolz könyve amellett, hogy közérthető és lényegre törő összefoglalása a vizsgált politikai filozófusok nézeteinek, kristálytiszta logikával rántja le a leplet a demokratikus jogállamot a jóemberség erkölcsi fölényére hivatkozva felszámolni akaró „woke” újbaloldal céljairól, kimutatva ezeknek az eszméknek Rousseau-ig visszavezethető folytonosságát, amelytől a történelmi tanulságok alapján most se várhatunk túl sok jót.

 

Norbert Bolz: Keine Macht der Moral! Politik jenseits von Gut und Böse, Fröhliche Wissenschaft 196, Berlin: Matthes & Seitz Berlin, 2021.

Ki is akarna versenyképesebbé válni?

Pásztor Szabolcs 
vendégkutató, NKE Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet

versenykepesseg.jpg

Nagyjából a rendszerváltástól kezdődően kísérhetjük figyelemmel a gazdaságpolitikában, a gazdasági sajtóban és a politikai közbeszédben azokat az írásokat, véleményeket és elemzéseket, amelyek valamilyen modell magyarországi követését, esetleg bevezetését sugallják. Az időről időre megjelenő gondolatok alapvetően jószándékú elképzelésen nyugszanak, hiszen a célkitűzésük az, hogy hazánk versenyképesebb, innovatívabb legyen, és a fenntartható növekedés megteremtésével képes legyen felzárkózni Ausztriához, vagy a szélesebb értelemben vett Nyugat-Európához.

Az érveléseket olvasva azonban gyakran hiányérzetünk támad és ráébredhetünk, hogy a szerzők nem minden esetben tulajdonítanak kellő jelentőséget a ténynek: a makro síkon intenzíven zajló globalizációs folyamatok olykor-olykor rövid idő alatt is látványos elmozdulásokat idézhetnek elő, azonban a mélyben, az egyén vagy a háztartások szintjén a gazdasági és politikai változások sodrása jóval mérsékeltebb, sőt még az is előfordul, hogy csak minimális változások vernek gyökeret. A közgazdasági gondolkodás gyakran elfelejti, hogy a mások mellett a 20. század egyik leghíresebb francia történésze, Fernand Braudel-hez köthető annalesi iskola már korábban is ráirányította a figyelmünket a kettős történelem koncepciójára. Ennek lényege, hogy létezik egy makro szinten megfigyelhető gyors sodrású történelem, ehhez képest pedig a mikro történelem sokszor vontatottan halad.

Az egyetemi kurzusokon és a szakirodalom tanulmányozásakor a globalizáció témájával kapcsolatban leggyakrabban olyan kifejezésekkel találkozhatunk mint kereskedelem, innováció, versenyképesség, intézményrendszer, üzleti környezet, kutatás és fejlesztés, hozzáadott érték, regionális kereskedelmi integrációk. Ezek alapvetően makro jelenségek, melyek alakulása nem biztos, hogy a társadalom minden tagját érintik. Ráadásul sokan úgy érvelnek ezek említésekor, hogy elszakadnak az egyéntől, a gazdaság alapsejtjeit képező háztartásoktól és a mikroszinten zajló folyamatoktól. Egy ország sikeressége vagy versenyképessége pedig éppen attól függ(ene), hogy kik is egészen pontosan azok, akik valamilyen sikerreceptet szeretnének bevezetni, vagy éppenséggel kiknek ajánlanak valamilyen gazdaságpolitikát, gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot.

A gazdaságtörténet bővelkedik figyelemre méltó és elgondolkodtató esetekben, így érdemes lehet ezekből néhányat összegyűjteni. Előre le kell azonban szögeznünk, hogy mozaikokról és feltárható jelenségekről beszélünk, és nem valamiféle sztereotípia gyűjteményt adunk közre. Ennek pedig az a célja, hogy felismerjük: máshogyan működnek a gazdaságpolitikai receptek ott, ahol jelentős különbségek vannak a vállalkozói és üzleti szemléletben, a bizalom fokában és többek között a (pazarló és urizáló) fogyasztás megjelenésének gyakoriságában.

Első utunk Spanyolországba vezet, és évszázados dimenziókat ölelünk fel. A spanyol hidalgók nemesi származású, kiváltságokat élvező középkori spanyolok voltak, akik alig rendelkeztek vagyonnal. Ezzel egyidejűleg mentesültek azon közterhek és az adók megfizetése alól, melyet a plebejusoknak kellett fizetniük. Voltak olyan spanyol régiók, ahol a lakosság csaknem 80 százalékát a hidalgók tették ki. Azt, hogy ekkor alakult-e ki az a mentalitás, mely szerint a közteherviselés nem mindenkire vonatkozik, így az adóterhet sem feltétlenül befizetni, nem tudhatjuk, viszont a plebejusok adóztatásának a későbbiekben egyértelműen versenyképességrontó hatása lett. A nagy földrajzi felfedezések eredményeként mind Angliába, mind pedig Spanyolországba jelentős tőke áramlott be, és amíg Angliában a tőkeakkumuláció tevékeny vállalkozói szemlélettel párosult, addig Spanyolországban a tőkét nem produktív módon hasznosították, a kiváltságos érdekcsoportokat adóztatni nem lehetett, így a kisiparos plebejus réteg az adóelvonás miatt nem tudta azt a pályát bejárni, mint az északabbra fekvő országban. A felzárkózás, versenyképesség kérdése tehát mikroszinten dőlt el.

Spanyolország után egy nagyobb ugrással Szingapúrban találjunk magunkat néhány évszázaddal később. Szingapúr a brit gyarmatbirodalom sokáig lesajnált egysége volt, egy mocsaras, szúnyogok lepte halásztelep. Egy anekdota szerint, amikor az afrikai országok függetlenné váltak, akkor egy szingapúri delegáció látogatott Kenyába, mert kíváncsi volt a gazdasági növekedés sikeres receptjére. Később, egészen pontosan 2008-ban egy kenyai delegáció érkezett Szingapúrba, ugyanis szerettek volna valamit átvenni abból a gazdaságpolitikából, amit a kicsiny ázsiai ország megvalósított. A siker egyik receptje egy sokak által mellőzött, de alapvető építőkocka: a Szingapúrban élő kínaiak munkamorálja, munkaszeretete, vállalkozási és üzleti érzéke a protestáns kapitalista országokat meghazudtolóan működött. A képződött jövedelemből a szingapúriak folyamatosan befektettek, nyomon követték a világgazdasági tendenciákat, és igyekeztek nyomon követni a hozzáadott érték alakulását. A siker tehát ismét az egyének szintjén dőlt el.

Visszatérünk Európába. Észtország egy apró észak-európai ország, alig másfél millió lakossal. A Szovjetunió részeként a lakosság és a társadalom piactagadó volt, és még az önállóvá válás utáni években, például 1992-ben is, csak kétezer vállalkozás működött az országban. Aztán valahogyan rövid idő alatt, mint Balti Tigrist kezdték emlegetni Észtországot, ahol olyan vállalatok születtek, mint a Skype. De mégis hogy lehetséges ez? Jelenkori magyarázatok vannak bőven, de szinte mindegyikből kimarad, hogy Észtország mai területe a 13-17. században működött Hanza-szövetség része volt. A szövetség megalapozta a kereskedelem és a városok kultúráját, és az észt génekbe beépült az üzleti szemlélet és a kereskedelem. Ennek a megjelenését és továbbélését láthatjuk a harmadik évezred derekán, és emlékezhetünk a francia regényíró, Honoré de Balzac szavaira is: a tehetség olyan, mint a betegségek, néha átugrik néhány generációt, hogy a későbbiekben megerősödve törjön elő.

A mozaikokat folytathatnánk, és ezek mindegyike ráébresztene bennünket arra, hogy a kereskedelmi, innovációs és versenyképességi kérdésekben az egyén szintjén is vizsgálódnunk kell. Ma már azonban elmosódnak a korábban önálló tudományterületként meghatározott nemzetkarakterológia határai, amely a nemzeti és az amögött meghúzódó sajátosságokat vette górcső alá. Ma már részben a szociológia, sztenderdizált formában a nemzetközi menedzsment (például Geert Hofstede kulturális dimenziói), illetve a kapcsolódó tudományterületek foglalkoznak a kérdéssel. Így annak, aki mélyebben meg szeretné ismerni az egyes gazdaságok és országok lassan változó meghatározottságait, annak feltétlenül interdiszciplináris utazásra kell vállalkoznia.

A hazai gazdasági sajtóban továbbra is olvassuk az időről-időre megjelenő ötleteket és ajánlásokat, de nagyon sok kérdés merül fel bennünk például akkor, amikor a magyar történetírás legtöbb vitát kiváltott egyéniségének, Szekfű Gyulának írásait vesszük kezünkbe (Szekfű, 1943). Ebben a huszadik század eleji viszonyokat árnyalva így érvel: a magyar nem kapitalista talentum és kereskedelemellenes. Igaza volt Szekfű Gyulának vagy tévedett? Ezt nekünk kell mérlegelnünk, az azonban biztos, hogy fontos szemügyre vennünk, melyik országban ki is és milyen egyéni meghatározottságokkal akarna versenyképesebbé válni. Munkáiban a neves gazdaságtörténész Berend T. Iván minduntalan kiemeli (Berend, 2013; 2016; inter alia), hogy országok felemelkedése gyakran már mikroszinten eldől, így ennek tanulmányozása elengedhetetlen.

Felhasznált irodalmak:
Szekfű, Gy – Hóman, B. (1943): Magyar történet III. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.
Berend, T. I. (2013): Crisis in Europe? Bolt from the Blue. Routledge, p. 184.
Berend, T. I. (2016): The History of European Integration: A new perspective. Routledge, p. 272.

Látszólag minden rendben

Máthé Réka Zsuzsánna 
tudományos segédmunkatárs, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet

vilaggazdasag.jpg

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tegnap tette közzé legújabb Gazdasági Kilátások című kiadványát. Az elemzés összességében pozitív hangulatú, a kormányzati támogatásoknak, a gazdasági tevékenységek újraindításának, valamint a hatékony védőoltásoknak köszönhetően a világ gazdasági növekedése még ebben az évben felgyorsulhat.

Az előrejelzések szerint a globális GDP 2021-ben várhatóan 5,7 százalékkal nő, ám 2022-ben 4,5 százalékra lassul majd. Az elemzés szerint a globális GDP mára meghaladta a világjárvány előtti szintet, de továbbra is fennállnak termelési és foglalkoztatási különbségek az egyes régiókban, illetve az államok között.

Az európai gazdaságélénkítő politikák miatt várható, hogy az Európai Unió tagállamai gyorsan felzárkóznak. Az elemzők optimizmusát tükrözi az is, hogy az Egyesült Államok (USA) várhatóan a jövő évben kiegészítő költségvetési támogatást kap, így az ország gyors gazdasági növekedést tapasztalhat.

A napokban az USA megközelítette a hitelfelvételi határát is. Az USA jelenlegi adóssága 28,5 billió dollár, amely jóval meghaladja a bruttó hazai termék 100 százalékát. Janet Yellen pénzügyminiszter becslése szerint az USA-ban hamarosan elfogy a készpénz a számlák kifizetéséhez. Ez nem csupán az Egyesült Államok szövetségi kormányának alkalmazottjait, az USA lakosságát és további költségvetését érintené negatívan, de globális jelentőségű gazdasági és pénzügyi válságot okozna. A hitelfelvételi határ emeléséhez kétpárti hozzájárulás szükséges, ám egyelőre úgy tűnik, hogy a republikánus és a demokrata pártok képviselői nehezen fognak ez ügyben megegyezni.

Az elemzés ugyanakkor felhívja a figyelmet számos rövid- és középtávon jelentkező kockázatra is. Az egyik ilyen jelenség a globális ellátási láncok törékenységére világít rá. Számos ázsiai országban a koronavírus elleni vakcinákkal való átoltottság (még) alacsony, így a delta-variáns jelentősen növeli a leállások kockázatát. Ez negatív következményekkel járhat az ellátás elérhetőségére és a globális fellendülés ütemére is.

A globális nyersanyagárak növekedéséből származó emelkedő költségek, valamint a kapacitáskorlátok és az ellátási zavarok máris hozzájárultak egyes kulcsfontosságú ázsiai gazdaságok esetében az exportárak növekedéséhez. Ennek megfelelően más országok az importárak éles növekedését tapasztalták, amelyet a globális szállítási költségek idei megháromszorozódása tovább fokozott.

Az elemzés szerint az infláció kiugróan magas az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, valamint Kanadában, de a szakértők úgy vélik: ezek a szintek várhatóan 2023 végére elérhetik a válság előtti rátát. A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy egyes tagállamok felzárkózásának számos bizonytalan tényezője akad: egyedi gazdaság- és pénzügyi politikákat kell alkalmazniuk, amely nem minden esetben bizonyulhat sikeresnek.

A globális és az uniós irányvonalakat figyelembe véve úgy tűnik, Magyarország gazdasági teljesítménye nem tér el az általános trendektől.

Afganisztán tanulsága

Navracsics Tibor 
intézetvezető, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet
afganisztan_kesz.jpg

Noha az Európai Unió közvetlen módon nem érintett sem az Afganisztánban korábban zajlott hadműveletekben, sem pedig a mostani kivonulásban, az uniós intézmények életét is felkavarták az ott zajló események. Nem csupán azért, mert a tagállamokon keresztül az Európai Unió is megérezte az amerikaiak által kezdeményezett evakuáció traumatikus jellegét, hanem azért is, mert az elmúlt napok ismét teljes hőfokra hevítették az Európai Unió stratégiai autonómiájának szükségességével kapcsolatos vitát.

Egy héttel a hivatalos európai belpolitikai szezonnyitó előtt akár fogadni is lehetne arra, hogy az Afganisztánban zajló események és vele a stratégiai autonómia kérdésköre jól látható helyet foglal majd el Ursula von der Leyennek az Európai Unió állapotáról szóló beszédében.

Az európai integráció előtt álló kihívásokat vázoló beszédnek szinte kötelességszerűen foglalkoznia kell ezzel a témával, hiszen talán sohasem volt még ennyire kézzelfogható a távolság a globális nagyhatalmi szerepről ábrándozó Európai Unió vágyai és a prózai valóság között: az afganisztáni helyzet kezelésében az Európai Unió még lábjegyzetnyi szerepet sem kapott.

A szövetséges erők Afganisztánból való kivonulása fájdalmasan emlékeztette az Európai Uniót arra, hogy a stratégiai dokumentumok ellenére is csillagászati távolságra van a megvalósulástól a nagyhatalmi státusz. Az események kapcsán világossá vált: az Észak-atlanti Szerződés Szervezete is kénytelen tudomásul venni, hogy a katonai szövetség továbbra is alapvetően az Amerikai Egyesült Államok érdekeitől és együttműködési készségétől függ.

Talán éppen ez a politikai frusztráció adott új dinamikát az Európai Unió stratégiai autonómiájáról szóló vitának. Erre utal legalábbis a tény, hogy Charles Michel, az Európai Tanács elnöke szeptember 2-án három pontban foglalta össze az Európai Unió számára megszívlelendő tanulságokat az afgán válság kapcsán.

Michel első tanulságként hangsúlyozza: ebben a történelmi okok által alapvetően meghatározott helyzetben érzékeny, kifinomult és fenntartható megoldást kell találni. A második tanulságot az jelenti, hogy az Európai Unió globális szerepvállalásához arra is szükség van, hogy tagállamai megegyezésre jussanak a legalapvetőbb világpolitikai kérdések értelmezésében. Harmadik tanulságként pedig az afganisztáni válság szolgáltat eklatáns példát: ha az Európai Unió nem akar alárendelt, senki által figyelembe nem vett szerepet játszani, akkor meg kell erősíteni – egészen pontosan meg kell teremteni – az Unió stratégiai autonómiáját.

Az európai diplomácia sok vihart látott főképviselője, Josep Borrell egy nappal Michel beszédét megelőzően jelentette meg publicisztikáját a New York Timesban. A cikk tárgya és mondanivalója is megegyezik az Európai Tanács elnökének beszédével, a publikálás helye pedig azt sejteti, hogy az Európai Bizottság a hivatalban lévő amerikai demokrata elitnek is nyilvánvalóvá akarja tenni globális ambícióit.

Borrell számára is az afganisztáni válság elsőszámú tanulságát az jelenti, hogy hiányzik – ahogyan ő nevezi – a „közös stratégiai kultúra”, azaz a világban jelentkező fenyegető jelenségek közös értelmezésének és megválaszolásának technikája. Ezt szolgálja a Bizottság által kidolgozandó Európai Stratégiai Iránytű, amely az Európai Unió globális szerepvállalásának (ön)értelmezéséhez nyújt segítséget. A másik eszköz, amely támaszt nyújt az Európai Unió világpolitikai ambícióihoz, az Európai Védelmi Alap, amely közel nyolcmilliárd eurós költségvetéssel gazdálkodhat az elkövetkező költségvetési időszakban. Ugyancsak ezt a célt szolgálja az a kétszáz millió eurós humanitárius segély is, amelyet az Európai Bizottság juttat el a nélkülöző afganisztáni társadalomnak.

A válság tehát ismét stratégiai jelentőségű és távlatú tervekre ösztönözte az európai stratégiai autonómia megteremtésének pártolóit. Az, hogy ezekből az ambíciókból mennyi valósul meg, az nagymértékben függ attól, hogy a stratégiai autonómia kérdése mennyire kap jelentős szerepet von der Leyen beszédében.

Űrhajós-e jogilag Jeff Bezos és Richard Branson?

Bartóki-Gönczy Balázs 
adjunktus, az NKE Világűr Társadalomtudományi Kutatóműhelyének vezetője

vilagur_jog.jpg

Idén júliusban két amerikai milliárdos is saját fejlesztésű rakétával tapasztalta meg a mikrogravitációt, hétköznapi nevén a súlytalanságot. Bár nem ők voltak az első „űrturisták”, de fejlesztéseik előbb-utóbb elérhetővé teszik az „űrugrást” a lebegni vágyók számára, s az ebből folyó bevételek pénzügyi forrásai lehetnek az űrkutatásnak.

De vajon valóban elmondhatják magukról, hogy a világűrben jártak? Joggal hirdetik honlapjukon, hogy rakétáik segítségével bárki űrhajós lehet? Az alábbi értékelés a korántsem koherens nemzetközi és nemzeti jog szemüvegén keresztül igyekszik választ adni a kérdésre.

A legkézenfekvőbb kérdés: ki minősül űrhajósnak a jog szerint? Erre sajnos nem ad egyértelmű választ a világűrjog gerincét adó öt nemzetközi jogi egyezmény. Az űrhajósok mentéséről szóló 1969-es ENSZ egyezmény úgy hivatkozik rájuk, mint „az űrhajó személyzetére”. Az űrhajó jogilag a tágabb „űrobjektum” fogalmi körébe tartozik, melynek fogalma szintén nem visz közelebb a megoldáshoz.

Hol kezdődik a világűr?

Egy kicsit hátrébb lépve érdemes megvizsgálni: mi is a világűr, pontosabban hol kezdődik és hol ér véget a légtér? Ha ugyanis van jogilag definiált határ, akkor közelebb kerülünk az űrhajó és űrhajós jogi definícióihoz is. E kérdés az egyik legvitatottabb téma az államok között, mely már évtizedek óta az ENSZ Világűrbizottságának napirendjén van. Számos elmélet született, azonban a politikai konszenzus mai napig nem jött létre az űrhatalmak megosztottsága s a divergáló érdekek miatt.

A tét pedig nagy: nem csupán arról van szó, hogy a pár percig lebegő és fotózkodó turisták kapnak-e űrhajós plecsnit. A határ kérdése arról is szól, hogy az egyes tevékenységekre milyen szabályok vonatkoznak. Míg a légtér az állam szuverenitása (főhatalma) alá tartozik, addig a világűr felett egyetlen állam sem gyakorolhat ellenőrzést, az „mindenkié”. E határ nem „természetszerű”: az atmoszféra „nem ér véget” egy konkrét magasságban, és oxigén molekulák találhatóak sok ezer kilométerre is a Földtől, igaz egyre ritkábban.

Irányzatok és elméletek az elhatároláshoz

Az elhatárolásra vonatkozó számos elmélet közül két olyan irányzat emelkedik ki, amelyek meghatározóvá váltak. Az egyik a térbeli elhatároláson alapuló elmélet, míg a másik a funkcionalista elmélet.

A térbeli elhatároláson alapuló elméletek közös pontja, hogy a világűr és légtér határát a Földtől való magasság alapján kívánják meghúzni. Ezek közül kétségkívül a legismertebb az úgynevezett aerodinamikai elmélet: ez esetben a határvonalat a magyar származású Kármán Tódorról (Kármán-vonal) nevezte el az úttörő űrjogász, Andrew G. Haley. Az elmélet alapján a határ ott van, ahol a levegő felhajtóereje már olyan gyenge, hogy a repülőgép annak segítségével már nem tud fennmaradni, csak akkor, ha eléri az úgynevezett első kozmikus sebességet (körülbelül 7,9 km/sec) és – Kepler törvényei szerint – Föld körüli pályára áll.

A köznyelv a Kármán-vonalat gyakran a 100 kilométeres magassággal azonosítja. Ez azonban tévedés: a Kármán-vonal magassága sok tényezőtől függ, 80-100 kilométer között bárhol lehet. E sokváltozós egyenlet lehetetlenné teszi, hogy a Kármán-vonal jogilag a világűr határa legyen, hiszen sérülnének az előreláthatóság és a jogbiztonság elvei.

Bár a nemzetközi jog hallgat róla, több állam is támogatná egy konkrét magasság kijelölését: Ausztrália, Dánia, Kazahsztán hivatalos dokumentumokban említi a 100 kilométeres magasságot mint határt. Különleges megközelítéssel él Dél-Afrika, amely nem azt veszi alapul, hogy mekkora az a magasság, ahol a légi jármű még repülni tud a levegő felhajtóereje által, hanem azt a legalacsonyabb magasságot, ahol egy műhold még Föld körüli pályán képes maradni. Sőt, 1976-ban hét egyenlítői állam közös nyilatkozatban nyilvánította ki területi igényét az Egyenlítő síkjában, a Földtől mintegy harminchatezer kilométerre található, nagyértékű geostacionárius pálya iránt (Bogotai-nyilatkozat).

Ezzel szemben a funkcionalista (avagy tevékenységi) elmélet azt hirdeti, hogy nem az a lényeg, hogy milyen magasan végeznek egy tevékenységet, hanem az, hogy mi is annak a tevékenységnek a célja, jellege, azaz légi vagy űrtevékenységről beszélünk-e? Itt azonban újabb problémába ütközünk. Nincs ugyanis egyértelműen definiálva a nemzetközi jogban, hogy mi minősül űrtevékenységnek. A nemzetközi egyezmények szövege alapján azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy űrtevékenységről kizárólag abban az esetben beszélhetünk, amennyiben az űrobjektum (például műhold, űrhajó) Föld körüli pályára áll, és legalább egy kört megtesz a Föld körül. Erre pedig akkor képes, ha eléri a fent említett I. kozmikus sebességet. Ha ezt nem éri el, akkor – ahogy a Bezos és Branson kapszulája – nem áll pályára, hanem (egy parabola pályát leírva) visszazuhan a Földre. Ezt nevezzük űrugrásnak.

Minek minősül a két kereskedelmi űrugrás?

A kérdés nem eldöntött a nemzetközi jogban. A térbeli elhatároláson alapuló elmélet alapján (akár a Kármán-vonalat, akár a 100 kilométeres magasságot vesszük alapul) Jeff Bezos elmondhatja magáról, hogy az űrben járt, hiszen 107,5 kilométer magasságig emelkedtek (bár csak 2-3 perc erejéig). Ezzel azonban Richard Branson már nem büszkélkedhet, ugyanis alig lépték át a 80 kilométeres magasságot. A funkcionalista elmélet alapján azonban már egyikük sem mondhatja el magáról, hogy űrhajósok: egyikük sem tett egy kört a Föld körül, és meglehetősen távol voltak az I. kozmikus sebességtől, így – a nemzetközi egyezmények alapján – nem is kellett űrobjektumként feltüntetni kapszulájukat.

Az amerikai szabályozás – a hivatásos, kormányzati programhoz köthető űrhajósok mellett – külön „címet” hozott létre: a kereskedelmi űrhajósok (Commercial Space Astronaut Wings) kategóriáját. A Szövetségi Légügyi Hatóság (FAA) szigorította a kritériumokat a 2021. július 20-án kiadott rendeletében, annak érdekében, hogy az „űrhajós szárnyak” presztízsét megőrizzék. Ez alapján ugyan elegendő, ha a rakéta 50 mérföld (körülbelül 80 kilométer) magasba röpíti a kapszulát, azonban az egyszerű utasok nem, kizárólag a személyzet minősíthető űrhajósnak (már korábban kiképzéshez kötötte a hatóság a plecsni odaítélését).

Összefoglalva tehát, jogilag nem tisztázott, hogy Bezos és Branson járt-e a világűrben, azonban az egyértelmű a július 20-án megszigorított amerikai szabályozás szerint, hogy sem Branson, sem Bezos, sem a későbbi turisták nem minősülnek űrhajósnak.

Vannak-e liberális oroszlánok?

Kis Norbert
fejlesztési rektorhelyettes, egyetemi tanár, NKE

 vannak-e_liberalis_oroszlanok.png

„A konzervatívok úgy gondolkodnak, mint az oroszlánok, a liberálisok pedig mint a bárányok.”

Ez a mottója az Evolúciós pszichológia a politikában, avagy hogyan fejlődött ki a konzervativizmus és a liberalizmus az emberben című könyvnek, amelynek szerzője egy anonim konzervatív [1]. Az evolúciós pszichológia lényege, hogy az emberi psziché és elme működését a többmillió éves túlélési és szaporodási küzdelem által meghatározottként értelmezzük. Eszköz lehet arra, hogy jobban megértsük miért alakult ki és dúl napjainkban is a megosztottság a konzervatív és a liberális felfogású emberek között. Én miért vagyok konzervatív, míg a szüleim és a legjobb barátom liberális? Lehet, hogy a jobboldali-baloldali kettősség mélyen gyökerezik az emberré válás szükségleteiben, és ezáltal maga a megosztottság is evolúciós szükséglet? A két politikai ideológiát ugyan csak a felvilágosodástól eredeztetjük, de a „kétféleség” mégis sokkal ősibb emberi vonás, vagy esetleg választás? Választás a biztonság versus szabadság, a rend versus komplexitás, a megszokás versus újdonság, a konformitás versus kreativitás vagy a lojalitás versus lázadás dilemmáiban. Az evolúciós pszichológia viszonylag egyszerű eredetmagyarázattal szolgál erre a kérdésre is. Eszerint szükségszerű, hogy kialakult a konzervatív és a liberális szembenállás, ahogyan a természet bárányt és oroszlánt is teremtett. Mindkettőnek megvolt a maga sikeres túlélési/szaporodási stratégiája, mi több a fejlődéshez mindkettőre szükség volt: az oroszlán-bárány párosra és a konzervatív-liberális párosra is.

A két evolúciós stratégia: az r-stratégia és a K-stratégia, ezek élnek tovább ma is egyik és másik emberben. Az r-stratégia a zsákmány-típusokra jellemző: a világot békésnek és bőséges forrásokkal (legelőkkel) látja, a gyakori és mennyiségi szaporodás és promiszkuitás jellemzi. Idegenkedik a versenytől, és nem szereti a csoport/etnikum lojalitás kötelmét sem. Gondolkodását a mindenkinek jusson mindenből egyenlősdije és a békés együttélés ideáljai jellemzik. Van elég fű a legelőn, békésen legelészünk.

A K-stratégia ezzel szemben a világot a szűkös forrásokért való verseny helyének látja. Ez a típus érzi a szelekciós nyomást, azaz tudja, hogy csak a legjobb versenyzők élhetik túl. Ha nem vagy erős-harcos versenyző, akkor zsákmány leszel, mert a források szűkösek.

A két stratégia egyéni és csoportszinten is működik. A K-stratégiában a csoportlojalitás erős, mert a csoportok között is túlélési versenyt lát. Az oroszlánok együtt vadásznak, a bárányok szétfutnak. A K-stratéga ezért erős csoportot épít nemzetből, vallásból, etnikumból.

Nem nehéz beazonosítani, hogy az r-stratégia a liberálisra, a K-stratégia a konzervatív emberre vonatkoztatható. Legalábbis a fent említett könyv ezt teszi, és a teljes politikai ideológiai felépítményt erre az alapzatra helyezi. Mindebben sok igazság rejlik, sőt a pszichológia segítségül hívja az evolúciós biológiát is. Ryota Kanai kognitív idegtudós 2011-es tanulmánya szerint a konzervatív ember agyában nagyobb az ún. amigdala szerv, amelynek elsődleges szerepe van az érzelmi reakciók feldolgozásában. Az agy emiatt érzékenyebb a veszélyek azonosításában, és fogékonyabb a nagyobb társadalmi hálózatokra és a fenyegetések érzékelésére. A liberálisoknál viszont a szürkeállomány nagyobb mennyiségű az elülső cinguláris kéregben, amely a fájdalomra, a bizonytalanságra és a hibákra való érzékenyebb reakciót jelenti. A pszichometriai vizsgálatok szerint a liberálisok fogékonyabbak az érzelmi szorongásra, a párkapcsolati elégedetlenségre és tapasztalati nehézségekre [2]. Az agykutatás joggal nagyon óvatos a politikai irányultság biológiai magyarázatában, és ez az óvatosság a pszichológiában sem árt.

A darwini evolúcióelméletből a „természetes szelekció” törvényét társadalmi és morális kérdésekben megfontoltan kell idézni. A gyakran Nietzsche-vel azonosított erő – és hatalometika, amely megalapozta a nácizmust, nem kis részben a szociáldarwinista gondolatokból eredt. Az evolúció a természet fejlődése és a természet morálisan semleges! Ugyanakkor a természet alapvonása mégis a túlélési küzdelem, az emberré válás társadalmi evolúciója pedig valóban megmutatta a sikeres túlélési stratégiákat (és a sikerteleneket is lásd neandervölgyi rokonainkat). Az evolúciós pszichológia megközelítése ezért segíthet megérteni a két ideológiára egyszerűsített gondolkodás mélyebb gyökereit az emberi természetben. Elgondolkodtató, hogy látszatra az evolúció törvényéhez a K, azaz a konzervatív erő-stratégia áll közelebb. Csábító a gondolat, hogy az „evolúció konzervatív” és – a bon mot szerint – „mindenki konzervatívnak születik”. Az evolúció azonban – szerencsénkre – összetettebb világ annál, semhogy ítéletet hirdessünk, melyik ideológiai kedvezőbb az ember (tovább)fejlődése szempontjából [3]. A természetben az együttműködés és az altruizmus hasonlóan erős faktor, mint az életért való véres küzdelem. Az evolúció nem kétféleséget, hanem sokféleséget teremtett, nincs ez másként a társadalomban sem [4]. Végül pedig abban sem lehetünk biztosak, hogy minden oroszlán konzervatív, mint ahogyan a liberálisok mindegyike sem bárány…

[1] The Evolutionary Psychology Behind Politics: How Conservatism and Liberalism Evolved Within Humans, ‎ Federalist Publications; Revised ed. edition 2017
[2] R. Kanai; et al. (2011-04-05). "A politikai irányzatok összefüggenek az agy felépítésével fiatal felnőtteknél". Curr Biol. 21 (8): 677–80.
[3] John G. West: Darwin's Conservatives: The Misguided Quest Discovery Institute; 1st edition (November 14, 2006)
[4] A kétféle ember/Kis Norbert https://www.ludovika.hu/blogok/kormblog/2020/11/29/a-ketfele-ember/

Nehéz idők jönnek

Máthé Réka Zsuzsánna 
tudományos segédmunkatárs, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet

penz_persely_valsag_kesz.jpg

Élesedik a feszültség Brüsszel és Budapest között. A politikai viták következményeként az uniós pénzforrásokra egy ideig nem számíthatunk. Mindez komoly hatással lehet a magyar gazdaságra.

Ma már senkit nem lep meg, hogy a magyar kormány, valamint az Európai Parlament és az Európai Bizottság között éles szemlélet- és értékrendbeli különbségek vannak. A csörték nem új keletűek, és idáig többnyire megoldódtak a viták, ám most úgy tűnik, hogy Brüsszel nem megoldást vagy kompromisszumot keres, hanem egy fájó pontra tapint: a zsebünkre.

Az Európai Bizottság szeptember végéig tolja ki a Magyarország által benyújtott helyreállítási és ellenállóképességi tervről szóló tárgyalások határidejét. A kitolt határidő nem egyedi eset, hiszen Észtország, Finnország, Lengyelország, Málta, Románia és Svédország által benyújtott javaslat tárgyalását is két hónappal meghosszabbították. Eddig tizenhat tagállam (Ausztria, Belgium, Ciprus, Dánia, Franciaország, Görögország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Szlovákia és Szlovénia) kért és kapott vissza nem térítendő támogatást, de a magyar terv elfogadása körülményesebbnek ígérkezik.

A világjárvány okozta károk enyhítése érdekében az Európai Unió létrehozott egy összesen 750 milliárd eurós gazdasági helyreállítási alapot, amelynek egy részét vissza nem térítendő támogatásként, más részét pedig (rendkívül kedvezményes feltételek mellett) hitelként lehet igénybe venni. Magyarország mintegy 7,2 milliárd euró (megközelítőleg 2500 milliárd forint) összegű támogatást igényelt, de az unió által biztosított hitel lehetőségével nem kívánt élni. Most úgy tűnik, hogy a 2500 milliárd forint kifizetése jelentősen késik, de az is felmerült, hogy esetleg nem hagyják jóvá a helyreállítási tervet.

A pénzalapok igénybevételének feltétele, hogy a helyreállítási terv érdemben korrigálja azokat a területeket, amelyeket a Bizottság a 2019-es és 2020-as Európai Szemeszter országspecifikus ajánlásaiban kifogásolt. Magyarország esetében a Bizottság leginkább a korrupcióellenes keret megerősítését és a bírói függetlenséggel kapcsolatban fennálló aggályok eloszlatását hiányolta. A helyreállítási terv kapcsán pedig azt kifogásolta, hogy ezeken a területeken nem történik elegendő előrelépés. Vagyis, a világjárvány sújtotta gazdaság helyreállítást célzó pénzalapokról szóló tárgyalás késleltetésének hivatalos okai is az eltérő politikai értékrendben gyökereznek. A vitákat tovább élesíti, hogy a júniusban közzé tett jogállamisági jelentés szigorúan bírálja Magyarországot, valamint a Bizottság elnöke a lehető legkritikusabban kifogásolta a nemrég elfogadott gyermekvédelmi törvényt.

A kérdést tovább bonyolítja, hogy az Európai Parlament és a Tanács tavaly elfogadta a 2020/2092/EU rendeletet, amelyben a jogállamisági feltételek tiszteletben tartásához kötötték az uniós költségvetésből származó kifizetések teljesítését. Ugyanakkor, a kilátásba helyezett, hét éves költségvetést érintő magyar vétó miatt, a mechanizmus alkalmazását mindaddig felfüggesztették, amíg annak jogszerűségéről az Európai Bíróság nem nyilatkozik. Várható, hogy a Bizottságtól érkező nyomás miatt az Európai Bíróság szokatlan gyorsasággal kezeli az ügyet, és még az idén döntést hozhat. A korábbi joggyakorlat tükrében feltételezhetően ez az ítélet is az uniós intézmények erősítését szolgálja a tagállami szuverenitással szemben, így arra számíthatunk, hogy az Európai Bíróság jóváhagyja a vitatott rendelet alkalmazását. Az sem lenne túlságosan meglepő, ha a Bizottság mindaddig halasztja a helyreállítási terv elfogadását, amíg az Európai Bíróság nem közli döntését.

Ennek következménye – a jelen vitás helyzetben – nemcsak a helyreállítási tervhez szükséges pénzforrások késése vagy felfüggesztése lenne, hanem akár az összes, Magyarországnak szánt uniós alap visszatartása is. Ez utóbbi tétel viszont a magyar költségvetés mintegy 5 százalékát teszi ki, ami bizony súlyosan érintheti a magyar gazdaságot.

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a magyar kormányt mindez nem éri váratlanul: felkészült az elhúzódó vitákra és azok esetleges gazdasági következményeire is. A helyreállítási tervben szereplő programok elindításával nem várnak a terv jóváhagyásáig, azok megvalósítása saját forrásokból kezdődik el. Amennyiben a helyreállítási alapok jelentős mértékben késnek, úgy a költségvetési hiány várhatóan megugrik. A fennálló hiányt azonban pótolni kell majd, melyre a saját források nem valószínű, hogy elegendőek lennének, így a költségvetési hiány megnövekszik és ezzel párhuzamosan az államadósság is. Az államadósság ilyen mértékű belföldi fedezése nem valószínűsíthető, így elengedhetetlen lesz külföldi hitelek igénybevétele. Leginkább olyan finanszírozókra számíthatunk, akik a kölcsönök fejében nem támasztanak – az unióhoz hasonlóan – éles politikai feltételeket. Valószínű, hogy Magyarország ezen megfontolások miatt sem kívánt élni az unió által kínált hitellehetőségekkel.

A Magyar Nemzeti Bank már középtávon nehéz időkre számít, amelyekben talán számolnak az uniós vitákkal és az uniós alapok jelentős késésével vagy kiesésével is. Több ország esetében láttuk, hogy elhúzódó gazdasági válsággal számolva megnövelték aranytartalékaikat. Hozzájuk hasonlóan a Magyar Nemzeti Bank nemrég megháromszorozta Magyarország aranytartalékát, amelyhez hasonló jelenségre világszinten nem volt példa az elmúlt évtizedekben, s mely különösen hasznos lehet a külföldi finanszírozók bizalmának megtartása vagy növelése esetében.

Magyarország és az Európai Unió egyre inkább távolodni fognak egymástól, amennyiben a jelenlegi politikai vitákra nem sikerül megoldást találni. Ennek nem csak gazdasági következményei lesznek: a magasabb költségvetési és államháztartási hiány miatt egyre inkább a homályba vész az az időpont, amikor Magyarország megfelel azoknak a gazdasági feltételeknek, amelyek nyomán bevezethetné az eurót. Amennyiben külföldi finanszírozók pótolják az uniótól kieső pénzalapokat, azok magyarországi és uniós térnyerése is várhatóan növekedni fog. Ez pedig elgondolkodtató lehet az Európai Unió egyes intézményei számára is.

Fészekrakás jegybanki forrásból

Krasnyánszki Ádám
gyakornok, NKE Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet

lakaspolitika_kesz.jpg

A pályakezdők mobilitási kihívásai

A kormány deklarált célja a szegénység felszámolása 2030-ra. A szegénység felszámolásához Magyarországon nagyobb volumenű társadalmi mobilitásra van szükség. Társadalmi mobilitás azonban nincs fizikai mobilitás nélkül, amely nemcsak minőségi utakat és tömegközlekedést jelent, hanem azt is, hogy egy tanulni vágyó diáknak van-e lehetősége szülőhelyét elhagyva egyetemi városban tanulni, ott ideiglenesen letelepedni, egyetem után magas hozzáadott értékű munkát végezni. Ehhez otthonra van szükség. Ha a kormánynak célja a szegénység felszámolása – ennek ellenkezője is legitim döntés, de a kormány már deklarálta ezt a célt –, akkor lakhatást kell biztosítani a mobilitás érdekében a megfelelő társadalmi csoportok számára.

Monetáris forrásteremtés

Jelenleg az ingatlanvásárlás jelentette forrásszükséglet kielégítése javarészt kormányzati és kereskedelmi banki finanszírozásból történik. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökének javaslata szerint azonban ebbe a körbe be kellene vonni a jegybankot is, sőt vezető szerepet kellene annak betöltenie a különböző mandátumaival összhangban, melyek szerint támogatnia kell a gazdasági növekedést az – elsődleges célként meghatározott – árstabilitás veszélyeztetése nélkül.

Az MNB (a jegybankelnök korábbi cikkében olvashatókkal összhangban) bejelentette a Zöld Otthon Programot. Az MNB fenntarthatósági mandátumának megfelelő refinanszírozási program, a korábbi Növekedési Hitelprogramhoz hasonló koncepció alapján valósul meg. A Zöld Otthon Program keretében a jegybank refinanszírozási hitelt nyújt a hitelintézeteknek 0 százalékos kamattal, amelyek tovább hitelezik ezt a lakosságnak fix, maximum 2,5 százalékos kamaton. A lakossági szereplők csak zöld energiabesorolású ingatlanok vásárlására és építésére fordíthatják ezt a hitelt, legfeljebb 25 éves futamidővel és maximum 70 milliós összeghatárral hitelenként. A program keretösszege 200 milliárd forint.

A program költségét a refinanszírozási kamat (amely ez esetben 0 százalék), valamint az alapkamat különbsége határozza meg. A jegybank kamatemelési ciklusba kezdett inflációs céljának teljesítése érdekében, azonban ez a későbbiekben drágíthatja a programot, növelve a jegybanki mérlegre rótt terhet. A korábban a Növekedési Hitelprogramot (NHP) ért kritikákat nézve valószínű, hogy visszatérő kérdéssé válhat a program pénzügyi fenntarthatósága, illetve az, hogy a kedvező kamatozású hitellel bevonzott magasabb kockázatú ügyfelek hitelképessége hosszú távon veszélyezteti-e a bankrendszer likviditását.

Szemben az árral

Az Európai Központi Bank (EKB) elutasító választ adott a jegybankelnök által felvázolt Új Otthon Programra. Ahogy az EKB fogalmaz:

„A Központi Bankok Európai Rendszere (KBER) keretében a lakóingatlan céljára szolgáló hitelek közvetlenül fogyasztók részére való nyújtása nem tartozik azon monetáris politikai eszközök közé, amelyeket az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) és a KBER Alapokmánya az EKB és a tagállamok nemzeti központi bankjai (NKB-k) tekintetében kifejezetten előirányoz. Ez a feladat atipikus központi banki feladat.”

Az Országgyűlés azóta fenntarthatósági mandátummal látta el a jegybankot. E mandátumának megfelelően a jegybank az EKB reakciójától függetlenül vág bele egy lakáspiaci intervencióba, ám a jegybankelnök által felvázolt tervhez képest konszolidáltabb formában, a kétszintű bankrendszert egyáltalán nem sértve.

A nagy „lakásépítési bumm”

A jegybankelnök írása alapján a program évi 30-40 ezer új lakás építéséhez járulhat hozzá. Ez a „lakásépítési bumm” egyrészről növelni fogja a keresletet az építőanyagok iránt, amelyek árai az utóbbi hónapokban – a koronavírus válságtól nem függetlenül, de a piaci viszonyok által nem indokolt mértékben – növekedtek. E keresletnövekedés az építőipar mozgósításán keresztül pozitívan járulhat hozzá a gazdasági növekedéshez. Mindemellett pedig az új lakások ilyen mértékű gyarapodásával megteremthető a kínálat és a kereslet egyensúlya, amely mérsékelheti a lakáspiaci inflációt. Tehát a program azok számára is kedvezhet, akik egyébként nem igénylik ezt a hitelt.

A magyar jegybank 2013 óta alkalmazza a nemkonvencionális monetáris politika eszköztárát. Alighanem ez a lakáspiaci intervenció is e kategóriába sorolandó. A jegybank ismét szemben úszik az árral, és a magyar lakosság megint jól járhat vele.

Újabb európai pofon a határon túli magyaroknak

Tárnok Balázs
tudományos segédmunkatárs, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet

tarnok-minority_kesz.jpg

Hat év után elutasított beadvány

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2021. június 17-én tette közzé döntését Pereszlényi Gyula felvidéki felperes ügyében. A per tárgya egy párkányi regionális televízió – szlovák nyelvtörvény szerinti – 2013-as megbírságolása volt egy kizárólag magyar nyelvű riport miatt. A strasbourgi bíróság hat év után, formai okokra hivatkozva utasította el a beadványt.

Az emberi jogi bíróság döntése azért is érthetetlen, mert formai hibák esetén a testület általában egy éven belül el szokta utasítani a keresetet. Strasbourgnak most mégis hat év kellett ahhoz, hogy megállapítsa az alaki hibát. Fiala-Butora János, a felperes jogi képviselője szerint a bíróság valójában el akarta kerülni az érdemi döntéshozatalt. Fiala-Butora hozzátette: „a nemzetközi kisebbségvédelmi szervezetek 30 éve nem bírnak áttörést elérni a kisebbségi jogok terén. […] Sokan emiatt csalódtak a nyugati intézményrendszerekben, és most a strasbourgi bíróság is beállt ebbe a sorba.”

Ezzel az alibista döntéssel újabb, immár sokadik méltatlan pofont kapott a felvidéki (és áttételesen minden határon túli) magyar közösség egy európai intézménytől, ezúttal az Európa Tanács keretein belül működő Emberi Jogok Európai Bíróságától.

Hiányos szabályozás

Az Európa Tanács egyébként gazdag joganyaggal rendelkezik a nemzeti kisebbségek védelmét illetően. Ezen kisebbségvédelmi rendszerből ugyanakkor hiányzik a kényszerítő erő, amely e normák érvényesülését a kormányokon számonkérhetné. A Nyelvi Karta és a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény bár kötelező erővel bírnak, mindkét dokumentumból hiányoznak a szankcionáló mechanizmusok. Ráadásul több európai ország – így például Franciaország, Belgium, Görögország, Bulgária és a balti államok – nem írta alá egyik vagy másik egyezményt, így számukra ezek nem is kötelezőek.

Másrészt az Európa Tanács szervei az elmúlt évtizedekben számos határozatot és ajánlást fogadtak el a témában, sokszor magyar kezdeményezésre (lásd a 2014-es Kalmár-jelentést, a 2017-es Magyar-jelentést, a 2018-as Hoffmann-jelentést vagy az idén áprilisban elfogadott Kovács-jelentést), de ezek jogi kötőerővel nem bíró, ’soft law’ dokumentumok.

Az elmúlt években és évtizedekben ugyanakkor a legtöbb csalódást az Európai Unió intézményei okozták a nemzeti kisebbségek számára.

Az Európai Unióban mintegy 50 millióan tartoznak valamely nemzeti kisebbséghez. A Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta a kisebbséghez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása az EU deklarált alapértéke. Egy ugyanolyan alapértéke, mint a sokat emlegetett jogállamiság. Ennek ellenére nincs olyan másodlagos uniós jogi aktus (rendelet vagy irányelv), amely a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok védelmére irányulna. Számos tagállam ennek megfelelően rendszeresen csorbítja a kisebbségi jogokat (a legjobb példa erre Litvánia, amely 2010-ben egyszerűen hatályon kívül helyezte az euroatlanti integráció során elfogadott kisebbségi törvényét).

Ezt a hiányt felismerve indult el 2013-ban sokéves útján a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés. Mint ismert, a Magyarországon is rendkívül népszerű kezdeményezés mellett több mint 1,1 millió érvényes aláírás gyűlt össze, így az ügy az uniós intézmények elé került. A kezdeményezés szervezői számos intézmény, tagállami és regionális parlament támogatását megszerezték, valamint az Európai Parlament is háromnegyedes többséggel állt ki a javaslatcsomag mellett. Mindezek ellenére az Európai Bizottság 2021 januárjában elutasította a javaslatcsomagot, s annak kilenc eleme közül egyik vonatkozásában sem indította meg az uniós jogalkotási eljárást.

Európai prioritások

A döntés óriási csalódottságot okozott nem csupán Magyarországon, de valamennyi határon túli magyar közösség körében, különösen Erdélyben és Felvidéken, ahol mintegy 300 ezren, illetve 70 ezren támogatták a kezdeményezést. Ennek a csalódottságnak az egyik megnyilvánulása a felvidéki „uniós zászló mozgalom” volt: több dél-szlovákiai magyarlakta település vezetése félárbócra eresztette, bevonta vagy éppen „visszaküldte” Brüsszelbe az uniós zászlókat, tiltakozásul az Európai Bizottság elutasító döntésére.

Ráadásul úgy tűnik, a hiba nem az európai polgári kezdeményezés rendszerében keresendő. A ketreces állattartás tilalmát szorgalmazó „End the Cage Age” kezdeményezés az uniós intézmények és politikai szereplők széles körű támogatását élvezi, s június 30-án az Európai Bizottság is döntött a jogalkotási eljárás megindításáról. Úgy tűnik tehát, hogy a Bizottságnak fontosabb az állatok védelme (még az európai állatartók gazdasági versenyképességének veszélyeztetése árán is), mint a nemzeti közösségeké.

Hátrányban a kisebbségi jogok

A határon túli magyarok csalódottságát tovább fokozza, hogy csupán az őshonos nemzeti kisebbségek „mostohagyerekek” az egyes kisebbségi csoportok közül. A Bizottság 2020-ban több stratégiai dokumentumot is elfogadott a különböző kisebbségi csoportok érdekében (a rasszizmus elleni cselekvési tervet, a nemi (gender) esélyegyenlőségi stratégiát, az LMBTIQ-személyek egyenlőségéről szóló stratégiát és a romák egyenlőségét célzó stratégiai keretrendszert). Azonban ugyanez a szervezet a nemzeti kisebbségek védelmét teljes egészében elkaszálta, bármiféle kompromisszumos megoldási javaslat vagy stratégiai dokumentum előirányzása nélkül.

Bár a strasbourgi bíróság az Európa Tanács keretein belül működik (amely az EU-tól független, regionális nemzetközi emberi jogi szervezet), a közhangulat alakulása szempontjából ez kevésbé releváns.

Egyrészt az átlag európai polgár (figyelemmel a két szervezet közti átfedésekre) nehezen tudja elhatárolni az Európai Unió és az Európa Tanács intézményeit. Másrészt mindkét szervezet a közös európaiság ideájára épül, s a nemzeti kisebbségek problémáinak figyelmen kívül hagyása a határon túli magyarság szemében éppen ennek a szellemiségnek a cserben hagyását jelenti.

Kisebbségvédelem a magyar elnökség idején

Magyarország vette át fél évre az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának soros elnökségét idén május 21-én. A magyar elnökség elsőszámú prioritása a nemzeti kisebbségek hatékony védelmének előmozdítása.

Bár a magyar elnökségtől – a szervezetben lévő kötöttségek miatt – nem lenne reális azonnal készpénzre váltható eredményeket várni, ez az időszak alkalmas arra, hogy az európai partnerek és a közvélemény figyelmét is felhívjuk azokra a súlyos ellentmondásokra, amelyek a nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos jogi és politikai helyzetet jellemzik, s amely ellentmondások ténylegesen alkalmasak arra, hogy az európai együttműködésbe vetett hitet aláássák.

Az európai szintű kisebbségvédelem jelentősége

A határon túli magyarok az elmúlt évtizedekben megtanulták, hogy balgaság a területi államuk jóindulatára bízni magukat. Látszólag még nem érett meg az idő arra, hogy ezek az államok megfelelő garanciát biztosítsanak a kisebbségben élő nemzeti közösségek nyelvének és identitásának megőrzésére.

A külhoni magyarok azt is megtanulták, hogy az anyaország bilaterális kapcsolatokban rejlő érdekérvényesítő képességére sem bízhatják teljesen magukat, hiszen Magyarország ezirányú lehetőségei messze nem korlátlanok. Utóbbira jó példa, hogy a „virágzó” szlovák-magyar kapcsolatok idején, továbbra is hatályban vannak a szlovák nyelvtörvény diszkriminatív rendelkezései. Ezen felül továbbra is tiltott a kettős állampolgárság, és – a kollektív bűnösség elvének alkalmazásával – még mindig koboznak el földeket a Beneš-dekrétumok alapján.

Mi, határon túli magyarok, hinni akarunk Európában, hiszen egy – területi államokra nézve kötelező, érvényesíthető, így a nemzeti kisebbségek helyzetét ténylegesen javítani képes – európai/nemzetközi garanciarendszer csökkentené közösségeink aktuális politikai változásoknak való kitettségét. Egyre nehezebb azonban hinnünk Európában az elmúlt évek tapasztalatai és a folyamatos pofonok miatt.

süti beállítások módosítása