Merre tovább, Franciaország?

Kovács Eszter 
tudományos segédmunkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet

A franciaországi elnökválasztás utáni napokban Pierre Manent a Le Figaro-nak adott interjút. Véleményét egyetlen jelölt vagy politikus sem érezhette dicséretnek.

Pierre Manent értékelése szerint a második fordulóban a leköszönő és újrainduló elnöknek nem kellett vereségtől tartania; a vele szemben álló, populizmusra építő kihívónak viszont nem volt esélye a győzelemre. Azonban előbbi nem egy sajátos politikai nézőpontot vagy ideológiát képviselt, csupán egyes módosabb és képzettebb rétegeket. E rétegeket az ingatlan tulajdonjoga és hozama, valamint a jobb iskolázottság különíti el a nép többi részétől. Ellentmondásos módon azonban ez a szélesebb értelemben vett elit, amely a javak jelentős részének tulajdonosa, tétlenül nézte a francia nemzeti értékek amortizálódását, az ipar leépítését, a közoktatás színvonalának tartós visszaesését.

Manent szerint Marine Le Pen az erőtlen tiltakozást képviselte Macron erőtlen vezetésével szemben. Ez a tiltakozás persze növelte a rá adott szavazatok számát, de Franciaországban a szélsőjobb nem esélyes a kormányzásra, és a társadalmi elfogadottsága sem javult. Hiába állítja magáról egy-egy átalakuló szélsőjobboldali tömörülés, hogy ő kimondja, amit mások nem mernek, ez önmagában kevés a kollektív célok eléréséhez.

Manent szerint a francia köztársaság mint politikai test erőtlenné vált, és a jelenlegi rendszer valójában inkább liberális etatizmus, mintsem valódi köztársaság. A társadalom tagjai készakarva távolítják el maguktól a politikát mint kollektív önrendelkezést, és a mindenki jogait biztosító intézményekre akarják bízni életük vezetését.

Manent szerint napjainkban a politikai közösséget érintően háromféle vélemény osztja meg Franciaországot. A vezető réteg elfogadja és igazságosnak tartja azt, hogy a jog többé nem nemzeti, hanem európai vagy nemzetközi kérdés. A populista oldal ezzel szemben a francia nemzet újjáéledését sürgeti, ez a gondolat azonban a szétfoszlott nemzeti élet miatt semmilyen lábon nem áll. Ténylegesen politikai célja a harmadik oldalnak van, Jean-Luc Mélanchon törekvései révén, aki új francia népet hirdetett meg a muzulmán populáció, a radikálisan progresszív csoportok és a szélsőbaloldali tradíció egyesítésével. A harmadik oldal tehát nem depolitizált, bár Franciaország igencsak rosszul járna e program megvalósulásával – Manent ezt rögtön leszögezi.

Mit kellene akkor tenni? Nehéz válaszolni, hiszen az elnökválasztás eredményével a liberális etatizmus a saját útján megy tovább. Egy szebb és több kollektív értéket hordozó korszak iránti nosztalgia sem segíthet a mostani állapoton. Manent szerint az egyetlen esély talán a vezető rétegek és a populizmus felé forduló néptömegek közötti szembenállás felszámolása lenne, annak felismerése, hogy a köztársaság erőtlenné válásának, depolitizálódásának mindenki vesztese.

Azt is mondhatjuk, hogy Manent valójában nem a választási eredményt értékeli, hanem beigazolódni látja azt, amit a választások előtt is gondolt. A kép, amelyet felvázol, a morálisan erőtlenné váló Franciaország képe, amelyben az „európai” szó demagóg töltelékelemmé válik, főképp a frissen újraválasztott elnök megszólalásaiban. A tét Manent szerint a két második fordulós jelölt között nem a „mit kellene tenni az országért” gondolat volt, hanem a „hogyan lehet szavazókat szerezni” módszer. Az elitre támaszkodás célravezetőbb volt e téren, mint a populizmus. Ez azonban a gondolkodó szemében csupán választási győzelem, és nem megoldás.

Kérdés persze, hogy Manent szavaitól hogyan érzik magukat a francia vagy Franciaországban élő olvasói. Helyes diagnózisnak látják-e, megfontolandó intelemnek, vagy esetleg elmennek mellette, mondván, ezzel a helyzettel most már együtt kell élni. Hogyan érezhetik magukat a nem francia vagy nem Franciaországban élő olvasói? Analóg helyzetre persze keletebbre, kisebb országban, más történeti és társadalmi háttérrel nehéz volna ráismerni. De jobb kedvre nem derítenek bennünket meglátásai.

A cikk forrása: Pierre Manent: Classe dirigeante et peuple ”populiste” doivent sortir de leur mépris réciproque, Le Figaro, 2022. április 26.

További izgalmas, tudományos tartalmakért kattintson