Képes lesz-e Európa megbirkózni a koronavírussal?

Németh Andrea 
nemzetközi kapcsolatok szakértő, újságíró, NKE Nemzetek Európája Karrierprogram

nemeth_andrea_kepes_europa_megbirkozni_a_koronavirussal_kesz.jpg

Már több mint egy éve bénítja az Európai Unió fejlődését a koronavírus-járvány. Gazdasági és közegészségügyi krízis egyszerre – nemcsak a GDP zuhant vissza, de a várható élettartamunk is csökkent. És a rémálomnak nincs vége. Hogy a legtöbb európai ország miért nem tudta még mindig legyűrni a vírust, tulajdonképpen három tényezővel magyarázható: egyrészt az integráció nem megfelelő szintje, másrészt a döntésképtelenség, harmadrészt pedig a kormányok és lakosság közötti bizalom megszűnése.

Mind ismerjük a forgatókönyvet: az első hullám 2020 márciusában meglepte és térdre kényszerítette Európát, letarolta Olaszországot, majd az Egyesült Királyságot, végül minden ország teljesen bezárkózott. A maszk hiánycikk, a kézfertőtlenítő aranyáron – vagy azon sem – volt elérhető. A másodikban, tavaly ősszel (mivel az első tönkretette a gazdaságot) az államok megpróbáltak teljes lezárás nélkül túlélni, aminek megint csak az lett a vége, hogy az emberek életét korlátozni kellett. Az idei év elején aztán a kegyelemdöfést az angol mutáns adta meg az öreg kontinens számára.

Ez idő alatt Európában magasabb volt a fertőzöttek száma, mint bármely más régióban, s az egyik legmagasabb a halálozási arány (bár Indiában a Covid-19 robbanásszerű terjedésével Ázsia is „felzárkózni” látszik). A világ egyik leggazdagabb és kiváló egészségügyi rendszer(ek)kel büszkélkedő része számára ez a rekord sokkoló. A kritikák most az EU oltóanyag-bevezetésének késedelmére és nem egyenletes elosztására összpontosítanak (a digitális zöldigazolványról már nem is beszélve), azonban a vakcinabeszerzéstől eltekintve is hibás volt az európai válságkezelés mind uniós, mind – az országok többségében– tagállami szinten. De Európa nagy részének (talán Dánia és a nem uniós Norvégia kivételével mindenkinek) miért volt ilyen nehéz kezelni a mostani krízist?

Legfőképpen azért, mert az uniós államok túlságosan integráltak ahhoz, hogy külön kezeljék a válságot, de nincsenek eléggé integrálva ahhoz, hogy ezt kollektív módon megtehessék.

Számos ország, például Új-Zéland, Dél-Korea és Tajvan jól teljesített a járvány kezelésében, mert szilárd államigazgatással rendelkeznek, és határaikat is teljes mértékben ellenőrzik. Európában a nemzeti határok „feladása” az integráció lényegi eleme. Jó néhány ország megpróbálta korlátozni az utazást a világjárvány idején, de véletlenszerűen, ami zavarokat ugyan okozott, azonban a vírus szabad mozgását nem igazán gátolta meg. Az Európai Bizottság valamifajta rend teremtésére tett erőfeszítései sorra kudarcot vallottak, mivel lehetetlen volt összeegyeztetni azon kormányok érdekeit, amelyek otthon próbálták tartani állampolgáraikat, illetve azokéit, amelyek a turizmustól függnek.

A Brüsszelből érkező, „felülről lefelé” irányuló válságkezelés soha nem volt valós lehetőség, tekintve, hogy az egészségpolitika javarészt tagállami hatáskörbe tartozik (szemben például a kereskedelempolitikával vagy vámpolitikával, amelyek uniós hatáskörök). Képzeljük csak el, hogy az Európai Bizottság karanténparancsot ad ki Lombardia vagy Szászország területén, illetve ugyanezt, hasonló feltételekkel elrendeli mondjuk Párizsban vagy Pest megyében. Ugye, mennyire valószerűtlen?

Csak a nemzeti vezetők rendelkeznek olyan politikai felhatalmazással, amellyel képesek rávenni a lakosságukat az alapvető jogaik korlátozásának elfogadására. Ez a rendszer egyhamar biztosan nem is fog megváltozni.

A második probléma az, hogy ahogy azt a járványhelyzet esetén is láthattuk, a gyors cselekvés hiánya öl.

Normál időkben a stabil és virágzó Európa irányítása nagyrészt a status quo igazgatásából áll: az adminisztráció általában nyugodt ütemben zajlik. Természetesen az elmúlt években voltak válságok, amelyek sürgős válaszokat igényeltek, de a 2007-2008 közötti pénzügyi válság a politikai vezetők és technokraták ügye volt, a 2015-2016 közötti migrációs krízis pedig csak néhány azonnali következménnyel járt a legtöbb ember számára.

A lakosságon belül exponenciális gyorsasággal terjedő veszélyes vírus viszont egészen más kihívást jelentett. A Covid szinte háborús mozgósítást igényelt, messze meghaladva a döntéshozatal és az adminisztratív intézkedések szokásos, állami gyakorlatban bevett ütemét. Számos ázsiai és afrikai ország, melyeknek voltak korábbi tapasztalatai a MERS (közel-keleti koronavírus), a SARS (atípusos tüdőgyulladás), illetve az Ebola kapcsán, megértették ezt, így a jelenlegi járvánnyal is jól birkóztak meg. Az európai államokat azonban, a szakértők többszöri figyelmeztetése ellenére is felkészületlenül érte a válság, amely ráadásul az egészségügyi rendszereikben és közigazgatásukban is súlyos gyengeségeket tárt fel.

Az EU intézményei pedig hiába cselekedtek a tőlük telhető leggyorsabban a gazdasági válasz megtervezése és az oltások beszerzése terén, figyelembe véve a helyzet súlyosságát, ez nem volt elégséges.

Végül pedig: amennyire kulcsfontosságú a bizalom a demokráciák számára a válságok kezelésében, annyira könnyű azt elveszíteni.

A koronavírus egykori epicentruma, a leginkább a szocializmus és a kapitalizmus hibrid modelljével jellemezhető Kína – drákói szigorúságú lezárásaival és ellenőrzéseivel – jól átvészelte a koronavírus-járványt.

Néhány demokrácia is hasonlóan sikeres volt, ők a lakosság bizalmára és támogatására építhettek. A járvány korai szakaszában úgy tűnt, hogy több uniós országban ugyanez lesz a helyzet: a kormányok széles körű támogatást élveztek, korlátozó intézkedéseiket tiszteletben tartották. Azonban az elmúlt évben, amint újabb és újabb hullámok érkeztek, fokozva a gazdasági és társadalmi feszültséget, a kormányok és a „kormányzottak” kapcsolata ördögi körbe lépett. Ahogy az európai polgárok elkezdték elveszíteni a hitüket a vezetőikben, a vezetők is elvesztették a bizodalmukat a lakosság együttműködésre való hajlamában. A szigorú korlátozások mellett kardoskodó egészségügyi szakértők és a normál kerékvágásba való visszatérést követelő társadalmi nyomás közé szorulva a kormányzatok gyakran olyan félszeg intézkedéseket fogadtak el, melyeket csak részben tartottak be az emberek – és ami csak még több megbetegedést és frusztrációt eredményezett.

Merre van az előre?

Paradox módon az európai válságkezelésnek valószínűleg azon egyetlen eleme – a vakcinaprogram – lesz igazán sikeres, amelyet most a legtöbb kritika ér. A sajnálatos késések ellenére az oltás kiutat mutat egy olyan helyzetből, amely egyébként kezelhetetlenné válna. Ha a következő hónapokban felgyorsul az „oltakozás” (az EU átoltottsági szintje jelenleg 41%), az európai államok már őszre visszatérhetnek a normális élethez – vagy valami nagyon hasonlóhoz.

És bár Európa kiábrándító oltóanyag-bevezetése minden bizonnyal csökkentette a tagállami készséget arra, hogy több hatalmat ruházzanak Brüsszelre, mégis erős érv szólna egy uniós kollektív kapacitás építse mellett. A cél, hogy a hasonló, határokon átnyúló, pusztító egészségügyi kihívásokat már jóval korábban felismerjék, s azokra sikeresen (időben) válaszoljanak.

Vezetőiknek sürgősen le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket az elmúlt hónapok tapasztalataiból – hiszen közel sem biztos, hogy a harmadik hullám egyben az utolsó is volt Európa, vagy akár a világ történetében.

süti beállítások módosítása