Eliot és a keresztény társadalom eszméje

Hörcher Ferenc
intézetigazgató, NKE Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
eliot_es_a_kereszteny_tarsadalom_eszmeje.jpeg

 

RECENZIÓ – „A társadalomnak szüksége van egy közös értékrendre. E nélkül ugyanis nem fog működni, nem lesz kormányozható, s nem tudja megvédeni magát a külső és belső kihívásokkal szemben” – írja T. S. Eliot az Egy keresztény társadalom eszméje című kötetében.

Bő nyolc évtizedes késéssel érkezett meg hozzánk T. S. Eliot jelentős írása. A Századvég Kiadó, amelyet Molnár Attila Károly próbál nagy invencióval intellektuálisan felpörgetni, most adta ki magyarul az eredetileg 1939-ben megjelent szöveget. A dolgozat most, a talán leghíresebb Eliot esszével együtt kerül az olvasó kezébe: A hagyomány és az egyéni tehetség úgy is olvasható, mint egyfajta kulcs az Eliot-jelenség megfejtéséhez. Hiszen a jóval korábban, pályája elején megírt szöveg nyilvánvalóan vonatkoztatható Eliot munkásságára, s mintegy magyarázatát adja belső ellentmondásosságának. Eliot maga is egy olyan egyéni tehetség volt ugyanis, akinek az életműve nem értelmezhető az avantgárd forma- és hagyománybontó mozgalma nélkül, miközben ő maga egy hagyományelvű társadalom- és kultúrafogalom kidolgozását végezte el, és későbbi művészetszemlélete is klasszicizálódott. Az esszé épp azt fejti ki, hogy mennyire nem értelmezhető a modernista formanyelv a hagyomány nélkül – hogy ennyiben a legeredetibb tehetség is mennyire feltételezi a hagyományt.

De mit üzen a másik, hosszabb szöveg, mennyiben időszerű még a keresztény társadalom eszméje? Eliot, az amerikaiból lett angol, a második világháború kitörésekor próbál kapaszkodót keresni. Már az elején tisztázza: könyve „egyáltalán nem egyfajta »vallásos újjászületést« hirdet abban az értelemben, ahogy azt ismerjük” (30). Még csak nem is az egyház és az állam viszonyát kívánja újragondolni. És nem is a kereszténydemokrácia előkészítésén fáradozik, ami ugye a szárazföldi Európa nagy projektje lesz, amikor végre véget ér a háború. S persze nincsenek olyan vad elképzelései sem, mint a romantikus Coleridge-nek, aki az egyházias írástudók társadalomvezető szerepét képzelte el az Eliot által hivatkozott munkájában.

Eliot egyszerű dolgot szeretne. Azt mondja, egy társadalomnak szüksége van egy közös értékrendre. E nélkül ugyanis nem fog működni, nem lesz kormányozható, s nem tudja megvédeni magát a külső és belső kihívásokkal szemben. Vagyis a politika mögött szükség van egy az intézményeket és a kisközösségeket, végül az egyes polgárokat is összetartó politikai kultúrára. Európában pedig úgy esett, hogy ez a közös kultúra a keresztény kultúra volt és az is maradt. Mert a szekuláris társadalom eszméje is specifikusan a kereszténység keretei között született gondolat, ahogy arra a jézusi tanítás már az Újszövetségben utal, elválasztva egymástól azt, ami a császáré, attól, ami az Istené.

Eliot tehát nem feltétlenül hívő politikusokat szeretne látni Európa kormányainak élén. Csak olyan politikusokat, akik tudják, milyen értékeken alapul politikai kultúránk, tisztában vannak azzal, hogy miben gyökerezik a mai politikai gondolkodásunk. A keresztény társadalom elioti eszméje tehát egy olyan társadalom eszméje, amely tisztában van saját keresztény gyökereivel, és megérti, hogy milyen értékrend következik ebből a hagyományból. Tudja, hogy a szekularizáció és az ateizmus sem alapozható meg az európai kulturális hagyományok, s azon belül többek között a kereszténység nélkül.

Eliot tisztában van azzal, hogy álláspontja kora liberalizmusának kritikája. Szerinte a liberalizmus ugyanis öngyilkos stratégiának bizonyul – Eliot tézisét mi sem igazolja jobban, mint a második világháború kitörése. „Azzal, hogy megsemmisíti az emberek hagyományos társadalmi szokásait, a természetes közösségi tudatot egyéni alkotóelemeire bontja, a legostobább elméleteket is eltűri (…) a liberalizmus előkészíti azt, ami önmaga egyetlen tagadása”, vagyis a totalitárius politikai berendezkedést. Eliot Koestler, Hayek és Orwell előtt hívja fel a Nyugat önfelszámoló szellemi hajlandóságára a figyelmet. Az egyéni szabadság védelmében utal arra, amit majd Ernst-Wolfgang Böckenförde német liberális-katolikus alkotmánybíró a következőképp fog megfogalmazni: „a liberális, szekuláris állam olyan előfeltételeken alapul, amelyeket saját maga nem tud garantálni”. Eliot ezt így fogalmazza meg: „A demokrácia kifejezés (…) nem rendelkezik elég pozitív tartalommal ahhoz, hogy önmagában szálljon szembe azokkal az erőkkel, amelyet nem szeretünk, mert azok túl könnyedén tudják átformálni a saját képükre.” (76)

Persze, Eliot tudatában van annak is, hogy a kereszténységet zászlajukra tűző pártok sem igazán tudnak megfelelni a kereszténység által megfogalmazott normáknak. Ezért nem fogadja el a politika professzionális leválasztását a társadalomról. Felelős gondolkodóként, ha tetszik, írástudóként vállalja a cselekvők kritikáját, mert, mint a szerkesztő, Molnár Attila Károly idézi a kötethez írt Utószavában, szerinte „nem szabad teljesen szétválasztani a gondolat embereit a cselekvőktől” (104).

Talán ez az elioti figyelmeztetés eredményezte, hogy a magyar kiadáshoz a költő-kultúrpolitikus L. Simon László írt Előszót. L. Simon érzékletesen tudja felfesteni a költőtárs Eliot arcképét, a magyar, hasonlóan politikai érdeklődésű, de nem konzervatív, inkább baloldali gondolkodóként ismert Kassák Lajos portréjával együtt. L. Simon Előszavának izgalmas vállalása, hogy megkeresi a magyar hagyományban az elioti irány párhuzamosait, s e tekintetben Kassák mellett a piarista szerzetesből lett politikus, Kornis Gyula a legérdekesebb, bár vállaltan vitatható párhuzama.

Az értekező L. Simon számára is kihívást jelent persze, hogy távlatos gondolkodóként Eliot a pártpolitikai célú felhasználásokkal szemben is megpróbál védekezni. „A politikai pártok politikája nem tartozik az érdeklődési körömbe”, mondja, „(a) politikai filozófia hirdetése ugyanis nem politikai feladat, nem a parlamenti pártok dolga” (39). A politikai filozófiának szerinte inkább közösségi alapokra kell épülnie: „amit én politikai filozófiának nevezek, nem csupán a nép eszmei céljainak tudatos megfogalmazása, hanem a megfogalmazás alapjául szolgáló kollektív vérmérsékletének, viselkedésének és nem tudatosult értékeinek kivonata” (40). Nem „populista”, és főleg nem kollektivista gesztus ez az elitista költő-filozófus részéről. Nem is a történelmi relativizmusnak való behódolás. Inkább ahhoz kötődik, amit Molnár Attila Károly Eliot „gyakolatias vagy realista idealizmus”-ának nevez (104).

Eliot saját víziójával kapcsolatban is hűti az olvasók elvárásait és reményeit. Ám épp ez által tartja fent a pislákoló reményt a legkétségbeejtőbb történelmi pillanatban is: „Egy teljesen keresztény társadalom valószínűleg legnagyobb részét tekintve alacsony szinten állna; olyan emberek együttműködésére épülne, akik csak felszínes, színlelt vagy összefüggéstelen módon élik meg kereszténységüket, sőt sok olyan emberére is, akinek indítékai eredendően világiasak és önzők. Ezért folyamatosan javítást igényelne.” (73, a fordítást módosítottam – H.F.)

Eliot tehát csakugyan nem utópiában gondolkodik, hanem egy olyan eszmét fogalmaz meg, amely ránk, esendő emberekre van méretezve, mégis mérceként szolgálhat a háború után következő európai újjáépítés számára. Ez a mérce számunkra is adott tehát, s mint ilyen, bizony aktuális.

A kötet címlapja

T.S. Eliot: Egy keresztény társadalom eszméje, Budapest, Századvég Kiadó, 2021.

Nyitókép: Wikipédia / Diego Delso

 

süti beállítások módosítása