Közigazgatási továbbképzés a történelem viharjaiban

Pongrácz Alex 
adjunktus, NKE ÁNTK, Kormányzástani és Közpolitikai Tanszék
kozigazgatasi_tovabbkepzes_a_tortenelem_viharjaiban.jpeg

 

„Nézze meg ezt a papírt. Ezen a papíron három hónap óta emberek százai dolgoztak. Én magam időben, fáradságban, energiában többet fordítottam rá, mint amennyi idő alatt s amennyi energiával meg lehet írni egy kétkötetes regényt, vagy meg lehet tervezni egy ötemeletes házat. (…) Legalább harminc hivatalszobában jártam vele, mindegyikben ült öt-tíz ember abból a célból, hogy ezt az aktát eredménnyel elintézzék. Az egész apparátus jót akart. Senki sem volt ellenem, mindenki mellettem volt, soronkívül ment az egész.” (Márai, 1929, 6.)

Amint azt Márai meglátásai is mutatják, a közigazgatás régóta fennálló deficitje, hogy nem tud teljes mértékben megfelelni a társadalom részéről támasztott formális és tartalmi elvárásoknak, képtelen a maga teljességében akceptálni és közigazgatási programmá „konvertálni” az állampolgári véleményeket. Abszolút megelégedettségre a közigazgatás természetesen soha nem tarthat igényt, de törekednie kell rá, hogy relatíve stabil helyzetet teremtsen, és a szolgáltatásait hatékony, nívós, a szolgáltatással érintett kör minél nagyobb megelégedését kivívni képes módon nyújtsa. A közigazgatási működés legfőbb orientációs pontja ugyanis a közfeladatok intézésének, illetve a közszolgáltatások nyújtásának törvényes keretek között történő, ugyanakkor hatékony és eredményes realizálása.

Ahhoz, hogy a közigazgatás gépezete a lehető legolajozottabban működhessen, s sikerüljön a minimálisra szorítani a bürokratikus működés kafkai vonásait, folyamatosan szükség van a közigazgatásban tevékenykedők szakszerű továbbképzésére. E megfontolás mentén már 1913-ban a közigazgatási és igazságügyi tisztviselőket célzó „jog- és államtudományi továbbképző tanfolyamokat” szerveztek. (K. B., 1913) E nemes hagyományt aztán a Horthy-rendszer elevenítette fel 1936 és 1944 között, évente megszervezve a közigazgatási továbbképző tanfolyamokat. Az alábbiakban e tanfolyamok megnyitó beszédjeiben az egyes kormányfők részéről elhangzottak lényegét kívánjuk feleleveníteni, meggyőződésünk szerint ugyanis abból kirajzolódik az az ars poetica, amelyet e miniszterelnökök a köztisztviselői munkával kapcsolatban képviseltek.

Az első közigazgatási továbbképző tanfolyam megnyitására 1936. március 2-án került sor. Beszédében Gömbös Gyula a „magyar sors magyar szellemben történő munkálásának” szükségességét hangsúlyozta, egyben kiemelte, hogy a „közszolgálat minden munkásának” teljesen át kell éreznie a nemzeti eszme kiemelt jelentőségét. A vármegyét a bevehetetlen vár szinonimájának nevezte, s a sikeres várvédés feltételéül szabta, „hogy haladjon a korral, ment negatív szellemet őrző avuló bástyák nem védik a várat”. Miközben igyekezett megnyugtatni az önkormányzatiságot az autoriter kormányzati törekvésektől féltőket, leszögezte, hogy már a községi szintnél is olyan közszolgákra van szükség, akik foglalkoznak a magyar nép ügyeivel; apostolok ők, „akik fajtánk és a nemzet iránti szeretettel végzik hivatali kötelességüket”. (Gömbös 1936, 1-2.)

Gömbös utódja, Darányi Kálmán egy évvel később a köztisztviselők „szociális érzékkel való telítettségének” fontosságát emelte ki, a kormányzati törekvéseknek érvényt szerezni ugyanis csak „a legszélesebb néprétegek gazdasági, megélhetési nehézségeit valóban megértő, azt minden hatósági intézkedés előtt mérlegelő és figyelembe vevő, vezetésre valóban alkalmas, önálló intézkedésre képes, magas általános műveltségi fokon álló, alapos és biztos szakképzettséggel rendelkező” tisztviselői kar tud. (Darányi, 1937, 1.) Talán nem a véletlen műve, hogy e kormányzati cél tételezését követően indult meg Magyary Zoltán és munkatársai tényfeltáró tevékenysége, amelynek eredményeként kialakíthatták a tatai mintajárást és a komáromi szociális vármegyét.

Gróf Teleki Pál 1941-ben „A »vezetés« címmel tartott mélyre szántó, tudományos igényességgel megfogalmazott, ugyanakkor személyes élmények felidézésétől és anekdotáktól sem mentes előadást. (A beszéd később Az igazi tisztviselő címen, a Nemzetpolitikai Szolgálat kiadásában jelent meg, s vált relatíve ismertté.) Az állam, a nemzet és a társadalom vezetésében való részvétel felelősségéről a mai napig hatóan érvényes gondolatokat fejtett ki, amikor leszögezte: az ilyen irányú tevékenység megkívánja, hogy „minden köztisztviselő a maga helyén álljon olyan erkölcsi magaslaton, hogy a társadalmat a maga példájával is irányítsa”. Az állam vezetésében való részvétel fáradhatatlan elmélyülést kíván a nemzet dolgainak tanulmányozásában – tehát a konstans önképzésben – is, ugyanis „a mai Európában újra olyan népvándorlás korabeli gondolatvilág-átformáló korszakot élünk, amelyben fontos, hogy mi a saját nemzetfogalmunkat, amely a saját nemzetünknek karaktert és létjogosultságot ad, ismerjük és ápoljuk, mert különben megszűnünk magyaroknak lenni. Tehát a nemzet magyar mivoltában való elmélyülésnek a feladata áll előttünk, amihez szükséges az, hogy ilyen irányban saját magunk olvassunk, gondolkodjunk – olvassunk régi dolgokat, és olvassuk mai, ezzel a témával (…) foglalkozó könyveket, értekezéseket, hogy magunkat ezzel a témával foglalkoztassuk.” (Teleki, 1941, 1.)

Teleki e bölcs gondolataival igazán magasra helyezte a lécet, amelyet utódjai már nem is feltétlenül tudtak igazán megugrani. Bárdossy László 1942-ben azt kérte a tisztviselőktől, hogy az erdélyi magyarság szavajárásában fellelhető értelemben legyenek „dologigazítók”, azaz olyan emberek, akik „a vállalt vagy a reájuk bízott feladatot gyorsan, jól és eredményesen végzik el”. Arra kérte a tanfolyam résztvevőit, hogy gondoljanak bele: „sokszor nélkülözésektől gyengült el, az aggodalomtól remeg az a kéz, amely a hivatal ajtaján kopogtat, s a benyújtott kérvény girbe-görbe sorait papírra vetette. Gondoljanak arra, hogy a sokszor talán hiányosan és tökéletlenül előadott kérés elintézését milyen gyötrődő, nehéz szívvel várja egy-egy család.” E szempontra figyelemmel tehát gondos és buzgó hivatali ügyintézésre van szükség. (Bárdossy, 1942, 1.)

Egy esztendővel később Mártonffy Károly, a tanfolyam főszervezője olvasta fel Kállay Miklós beszédét, amelyben a jó közigazgatást az önálló állami lét, valamint „az alkotmányos és törvényes formák közt folyó élet” alapjaként határozta meg. A háború utáni Magyarország két fő „csapásirányát” emelte ki: ti. a szociális haladás ügyét és „nemzetiségeink helyes kezelését”, ami „egyet jelent a nemzetiségeinknek a nagy magyar közösségbe való maradéktalan beillesztésével”. (Kállay, 1943, 1.)

A „neobarokk” rendszer utolsó közigazgatási továbbképző tanfolyamát 1944. március 1-jétől március 31-éig tartották, tehát azt már keresztül-kasul szőtte Magyarország német katonai megszállása. A XI. – egyben utolsó – Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam megnyitóján Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter kiemelte, hogy „a jó közigazgatás nemcsak azt jelenti, hogy elintézzük az aktákat, hanem elsősorban azt, hogy elmélyülünk az élet problémáiban, az emberrel, mint emberrel foglalkozunk, s a felmerült kérdéseket emberséges érzésekkel intézzük el.” A megszállás árnyékában különösen fontos volt, hogy a miniszter a pártatlanság és a tárgyilagosság elveinek érvényre juttatása mellett tette le a voksát: „Ma még fokozottabb mértékben kell eltekintenünk mindenféle mellékszemponttól, és egyformán kell bánni minden emberrel, felekezetre, nemzetiségre, társadalmi állásra való tekintet nélkül. A közigazgatás egyik feladata a fegyelem és rend fenntartása, de az emberi szeretet meleg érzése, az emberekkel való egyéni foglalkozás és az ennek során megnyilvánuló udvariasság hatékonyabb eszközei e feladat teljesítésének, mint a puszta hatalom merev éreztetése.” (Kárpáti Magyar Hírlap, 1944. március 3-4., 1.)

A második világháborút követően az egyre aktívabban berendezkedő kommunista hatalom igyekezett a közigazgatási továbbképző tanfolyamok rendjét is átszabni. A Rajk László vezette Belügyminisztérium 1946. júliusában bocsátotta ki azt a rendeletet, amelyben a „rövidített közigazgatási tanfolyamok megszervezését” szabályozták.

Erre reflektálva a Magyar Kommunista Párt Vas megyei lapjában 1946. júliusában A nép fiai a közigazgatásban címmel meg is jelent egy publikáció, melynek szerzője ellentmondást nem tűrően deklarálta, hogy a „népi demokratikus” hatalom miként is fogja fel az említett továbbképzések ideológiai célját:

„A demokrácia tehát eljutott odáig, hogy elkezdődnek a szaktanfolyamok, amelynek célja az, hogy új jegyzőket neveljen (…). Nagyméretű helycsere indul most az államapparátusban, amelyet végre meg kell tisztítani azoktól, akik nem tudják, vagy nem akarják levetkőzni a reakciós időkben beléjük idegződött politikai eszmevilágot. (...) A demokratikus állam egyik fő ereje a megbízható és hozzáértő közigazgatás. A (…) tanfolyam célja az, hogy szakértelemmel ruházza fel azokat, akik megbízható őrei lesznek a demokráciának a községi közigazgatásban, a demokratikus államvezetés e legfontosabb őrhelyein. (…) A gazdaságilag megerősödött és közigazgatási vonalon megalapozott demokrácia a reakció vágyálmainak teljes szétfosztását jelenti.” (Szabad Vasmegye, 1946, 1.)


Felhasznált irodalom:
Bárdossy László: A IX. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam ünnepélyes megnyitása. In Magyar Közigazgatás, 60. évf., 16. szám (1942), 1.
Darányi Kálmán: A második Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam ünnepélyes megnyitása. In Magyar Közigazgatás, 55. évf., 10. szám (1937), 1-3.
Gömbös Gyula: A Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam ünnepélyes megnyitása. In Magyar Közigazgatás, 54. évf., 15. szám (1936), 1-2.
K. B.: A jog- és államtudományi továbbképző tanfolyam. In Városok Lapja, 8. évf., 43. szám (1913, 531-533.)
Kállay Miklós: A X. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam ünnepélyes megnyitása. In Magyar Közigazgatás, 61. évf., 12. szám (1943), 1.
L. B.: A nép fiai a közigazgatásban. In Szabad Vasmegye, 1946. július 21., 1.
Márai Sándor: Opus 11.624/1928. In Az Ujság [Újság], 1929. március 3., 5-6. 
Teleki Pál: A „vezetés”. In Magyar Közigazgatás, 59. évfolyam, 12. szám (1941), 1-6.

További izgalmas, tudományos tartalmakért kattintson

süti beállítások módosítása