Az apátlanok dühe

Molnár Attila Károly
intézetvezető, NKE Molnár Tamás Kutatóintézet
az_apatlanok_duhe.jpg

 

Az elmúlt évtizedek nagy felismerése a figyelem fontossága. A közgazdászok jó ideje a figyelem gazdaságról beszélnek, mivel a figyelem ritkább jószág, mint a munkaerő vagy a tőke, és ezért a vásárlók figyeleméért kell megharcolni a piacon. Igaz ez a politikai piacra is, ahol a radikális nyelvtől kezdve a stagecraftig sokféle módon igyekszenek a politikusok magukra vonni a szavazók figyelmét. Azonban a figyelemhiány problémája másképpen is bekerült a politikai gondolkodásba akkor, amikor a baloldalon az emberi jogokra alapozott igényeket felváltotta az elismerés igénye.

A tapasztalat az, hogy az erőforrások, anyagi javak minden korábbi reményt meghaladó bősége árad a jóléti társadalmak polgárai felé, azok mégsem boldogok. Folyamatos az elégedetlenség, amit a németek legitimációs válságnak/deficitnek, a franciák és angolszászok resistance-nak neveznek. Mi lehet az oka annak, hogy a világ legjobban élő népei elégedetlenek, frusztráltak? Ezt nem lehet a minden társadalomban létező egyenlőtlenségekkel magyarázni, ugyanis nem a minden szempontból elfelejtett fehér underclass „balhézik”, hanem – mint 68-ban – a középosztály.

A mai Black Lives Matter (BLM) és LMBTQ „balhék” elsősorban a figyelmet akarják felkelteni. Valami hasonló a helyzet, mint a 19. század végén, amikor az Európában lezajlott zsidó emancipáció után hiába volt jogi egyenlőség, hiába volt gazdasági siker, az emancipálódott csoport tagjai elégedetlenek voltak azzal, ahogyan a környezetük megbecsülte őket. Azt, hogy a megbecsülés-igény fontosabb az anyagiaknál, és előbbit az anyagi bőség cseppet sem számolja fel, Hobbes, Tocqueville és sokan mások leírták.

A kritikai faji elmélet tanításai ellenére – melyek szerint a faji identitás meghatározza a gondolkodásunkat, mint ahogyan egykor az osztályhelyzetről tanították ugyanezt  – fehér fiatalok néztek farkasszemet fekete rendőrökkel és követelték a fekete rendőrök munkanélkülivé tételét, akik védték az állítólagos fehér uralmat.

Valahogy úgy, mint 1968-ban, amikor a felső-középosztálybeli egyetemisták verekedtek a munkásosztálybeli rendőrökkel az elnyomás ellen.

Mary Ebersatdt cikke a First Thingsben arra hívja fel a figyelmet, hogy a mostani mozgalmárok, akik jelentős része feltűnően fiatal, szinte gyerek, és fehérként küzd a fekete rendőrökkel szemben a feketék elismeréséért és a fehérek uralma és az apai társadalom ellen a BLM mozgalomban nagy része csonka családban nőtt fel. E nemzedék negyedének nincs apa a családjában, az amerikai feketéknél ez 65%. Az apa nélkül felnőtt fiatalok dühösek a világra. És különösen dühösek a feministára nevelt nők, akik sikerekre vágytak, elismerésre, de apa ás férj nélkül maradtak a jogaikkal, és így kell szembenézniük sokkal nagyobb problémákkal. Természetesen segítséget, állami beavatkozásokat igényelnek – a szocializmus újabb hulláma e körből is indul.

Az Egyesült Államokban idén május 24 és augusztus 22 között 10 600 tüntetés volt, ebből hivatalosan 570 volt erőszakos. A fehér középosztályos tinik, legfeljebb egyetemista korúak vad, romboló, eksztatikus dühét lehet azzal magyarázni, hogy az egyetemek ontják rájuk a kultúrmarxizmust, de ez csak a kínálati oldalt teszi érthetőbbé. A keresleti oldal – mitől van a fiatalokban ez a düh –, egy másik kérdés. Mary Eberstadt szerint az apátlan nemzedék dühös.

Mióta a válás elterjedt és nőt a csonka családok, az egyedülálló anyák száma, azóta ezt a modernizáció, a haladás – „hál’Isten, hogy felbomlik”– számlájára írják, ami csak azért érdekes, mert a gyerekek esélyegyenlősége érdekében az ilyen családok nagyobb anyagi segítséget igényelnek. A jóléti állam újabb ürügyet, megoldandó feladatot kapott. De a csonka család is család, és nem értéktelenebb másoknál. Ez a vita régóta nem vita, sőt ma már Nyugaton az sem vita, hogy a homoszexuális párok funkcionálisan egyenértékűek, sőt talán még szeretetteljesebbek, mint a hagyományos család. A hivatalos álláspont a liberális: a család szerkezete, összetétele teljesen közömbös.  

Azonban ez nincs így. A kutatásokból kiderül, hogy az apa nélkül felnőttek hajlamosabbak a csavargásra, bűnözésre, drog használatra, erőszakosságra, családon belüli erőszakra és nagyobb eséllyel lesznek pszichiátria problémáik.

Az apátlanok hajlamosak valami apa figurát keresni, amit jellemzően ma valamilyen identitás alapú politikai mozgalomban vagy utcai bandában találnak meg.

A 19. századi szocialisták – vö. Engels A család, az állam és a magántulajdon eredete című nagy hatású plágiumát (lásd L. H. Morgan: Az ősi társadalom 1877-ből) – óta ellenségnek tekintik a hagyományos családot, és nem pusztán valami olyannak, amit a haladás könyörtelenül felszámol: „We disrupt the Western-­prescribed nuclear family structure requirement by supporting each other as extended families and ‘villages’ that collectively care for one another, especially our children, to the degree that mothers, parents, and children are comfortable.” – írta 2020 nyarán egy azóta letörölt BLM oldal, a https://blacklivesmatter.com/what-we-believe/.

Látható, a mozgalom ígérte új világából hiányzik az apa – ahogyan a fekete feminizmus alapító dokumentumából, a Cohambee River Collective Statementból is (1977) –, amire Adornóék Authoritaian Personality című könyve (1950) óta különösen haragszanak a haladás bajnokai. A tekintély – az emberiség bajainak forrása – a családon, és főképpen az apán alapul.

A vágyott patricidium nagy léptekkel zajlik a nyugati társadalmakban, de a megszabadulás az apáktól nem a remélt boldogságot hozta, hanem szorongást és haragot.

Az atyai tekintély probléma, de aki anélkül nő föl, az meg haragszik a világra. Az egyik legismertebb ilyen szerző Rousseau volt, de a kritikai faji elmélet számos szerzője mamáját még születése előtt vagy csecsemő korában elhagyta a kedves papa. ( Lásd White Fragility, So You Want to Talk About Race, Why I’m No Longer Talking to White People About Race, The Anti-Racist: How to Start the Conversation About Race and Take Action című köteteket)

A mostani zavargások egyik központja Portland volt, az apátlan kamaszok városa. A város életének régóta részei a csavargó fiatalok, akik a város támogatása miatt ide sereglettek és egy „tini hobó” világot hoztak itt létre. Nem pusztán atyai tekintély, de érzelmi kapcsolatok nélkül élnek „választott családokban” – amiket bármikor elhagyhatnak és másokkal társulhatnak. A vallás, az állampolgárság, a házastárs után a szülő is választható lett számukra, mint mások számára a nem. És ami választható, az a tapasztalat szerint nem jár együtt lojalitással, ragaszkodással, hanem bizonytalan – különösen az esős napokon.

Hogy a fehér tini BLM aktivistákat mennyire nem anyagi indítékok vezették, azt mutatja az az eset, amikor a középosztályos fiatalok egy házba betörve azt kiabálták: „People, not property”. A Z-nemzedék dühös tagjai embereket akarnak maguk köre – mert tulajdonuk van, anyagilag rendben vannak, de ennek mi haszna, ha mindenkinek van? –, akik szeretők, gondoskodók, felelősek, védenek és megerősítenek.

Másrészt, az apahiánynak nagyon is funkcionális következményei vannak: új egyenlőtlenséget hoz létre, amit az egalitárius társadalommérnököknek jelenleg esélyük sincs csökkenteni. Ez a társadalmi tőkében keletkező új szakadék.

A mai társadalmakban, főleg a középosztályban egyre nagyobb szerepet kap a társadalmi tőke. Nem csak a barátok, ismerősök hálózata, hanem egy csomó készség, amit az SQ-val próbálnak mérni: az együttműködés, alkalmazkodás, alkudozás, önfegyelem és mérséklet, a halasztott kielégülés, és sok minden más, amit úgy tűnik egy autoritással együtt élve lehet megszerezni, mint a család, egyház, (hagyományos) iskola. Bármennyire is ígérte a felszabadulást a 68-as nemzedék és a mai kultúrmarxizmus, azok, akik komolyan vették, pórul jártak. És még inkább a gyermekeik.

Az apátlanok dühösek a külvilágra, mert behozhatatlan hátrányaik vannak a munkaerőpiacon, az oktatásban és a személyes kapcsolatok terén. De még dühösebbek a férfiakra, akik nem az apjuk. Ezért vette át a nyelvükben a kapitalizmus helyét a fehér patriarchátus a bűnös, fasiszta, romlott világ megnevezésére. (Vö. Pascal Bruckner, Un coupable presque parfait: La construction du bouc-émissaire blanc, 2020)

 

süti beállítások módosítása