„Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság!”

Mitrovits Miklós
tudományos főmunkatárs, NKE Közép-Európa Kutatóintézet
fuggetlenseg_szabadsag_lengyel_magyar_baratsag.jpg

Lengyel szolidaritás és segítségnyújtás az 1956-os magyar forradalom alatt

1956. június 28-án sztrájkba léptek a poznańi munkások. Követelték, hogy fizessék ki az évek alatt felhalmozódó túlórákért járó fizetésüket. A sztrájk hamarosan utcai demonstrációvá változott. A tüntetők megostromolták és elfoglalták a városi pártházat, majd a tömeg az állambiztonsági szolgálatok épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a politikai okokból bebörtönzötteket.

A párt Politikai Bizottsága eközben Varsóban tanácskozott. Az Edward Ochab vezette grémium úgy döntött, hogy a katonaság bevetésével veri le a tüntetéseket. Poznańban hamarosan megjelentek a tankok. A vérengzésnek több mint hetven halálos áldozata és több száz sebesültje volt.

Ugyanakkor a politikai és társadalmi válság nem oldódott meg. Erre még közel négy hónapot kellett várni. 1956. október 19-én a párt Központi Bizottsága Władysław Gomułkát választotta meg első titkárának. A szovjet vezetők kemény vita után elfogadták az új vezető személyét, aki másnap a Központi Bizottság plénumán a poznańi munkások felkelését jogosnak minősítette és a párt akkori vezetőit hibáztatta a történtekért. Gomułka új korszakot hirdetett, amelyben a szocializmust a nemzeti sajátosságoknak megfelelően és nem a szovjet minta szerint építik fel. Lényegében szembefordult a sztálinizmussal.

Gomułka beszéde teljes egészében október 23-án megjelent Magyar Dolgozók Pártjának napilapjában, a Szabad Népben. Erre a napra az egyetemisták már demonstrációt szerveztek. A lengyel változásokhoz hasonlót követeltek Magyarországon is. Éppen ezért vonultak a két nemzet közös hősének, Józef Bem, vagy ahogy mi magyarok ismerjük Bem apó szobrához. A felvonuló tömegben a transzparenseken feltűnt a lengyel címer és a zászló, s felhangzottak a lengyel-magyar sorsközösséget és barátságot éltető rigmusok: „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”, „Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat!”, „Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság!”. A Bem-szobornál a magyar mellé kitűzték a lengyel lobogót is.

Bem-szobor

Ugyanez fordítva is igaz volt: a magyar forradalom megmozgatta a lengyel ifjúságot, sokan irigykedve néztek a magyarokra, ők is szívesen harcoltak volna a szovjetek ellen. Egész Lengyelország területéről jelentkeztek önkéntesnek, hogy Budapesten segíthessék a magyarok szabadságharcát. A regionális sajtó mindenütt beszámolt szervezkedésekről. Természetesen a legaktívabban az eleve Budapesten tartózkodó lengyel egyetemisták, mint például Andrzej Bratkowski, Hanna Linsenmann vagy Lidia Widajewicz tudtak segíteni. Utóbbi lány gépfegyverrel a nyakában ténylegesen is harcolt Budapest utcáin, amiért hazatérve a lengyel belbiztonságiak „közreműködésével” halálos balesetet szenvedett.

Sokat tettek a Budapestre érkező lengyel újságírók is, akik rendszeres tudósításaikkal ösztönözték a lengyel lakosságot a segítségnyújtásra. Wiktor Woroszylski (Nowa Kultura), Hanna Adamiecka (Sztandar Młodych), valamint Marian Bielicki (Po Prostu) folytatásban közölt írásai óriási hatással voltak a lengyel társadalomra. Adamiecka a forradalom leverése után néhány hónap múlva öngyilkosságot követett el…

Nem meglepő, hogy az időközben megszilárduló új lengyel politikai vezetés aggodalommal tekintett Budapestre és a lengyel társadalmi mobilizációra. Ezért már a budapesti forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én, Władysław Gomułka a varsói Felvonulási téren megrendezett óriási nagygyűlésen beszédet mondott, amelyben felszólította a társadalmat a tüntetések és a sztrájkok beszüntetésére, a munka felvételére. Emellett a pártvezetés folyamatosan emlékeztette a lengyeleket az 1944-es varsói felkelés szörnyű tragédiájára, így akarta távoltartani a felhevült ifjúságot a forradalmi tettektől. Ebből a szempontból jól is jött neki a budapesti vérontás, amivel bizonyíthatta állítása helyességét. A társadalom ezt megértette, bár lelkesedése már csak azért sem hagyott alább, mert hitték, hogy a magyaroknak sikerülni fog, és annak hatása lesz Lengyelországban is.

Ezzel szemben már Gomułka beszéde alatt a többszázezres tömegben a lengyel mellett a magyar zászló is feltűnt. A gyűlés befejezése után a tömegből több mint kétezren átvonultak a párt székházához, ahol még Gomułkát és a pártot éltették, és kitettek egy plakátot „A magyarok segítségért kiáltanak” felirattal. A közelben lévő Magyar Kulturális Intézet előtt pedig egyetemisták, karjukon fehér-piros szalaggal díszőrséget álltak egy magyar zászlóval, amelybe beleírták: „Tisztelettel a magyar nemzet iránt”.

Eközben a tüntetők egy része a Magyar Nagykövetség elé vonult, hogy ott is kifejezzék szolidaritásukat a magyar nemzettel. Egy másik csoport pedig az óvárosban, a Zsigmond-oszlopnál tartott gyűlést. Ezeket azonban a Belbiztonsági Hadtest, a rendőrség és a munkásaktívák szétoszlatták. Este 10 órára állt helyre a rend a lengyel fővárosban, a rendőrség hetven főt tartóztatott le. Másnap a varsói Műszaki Egyetemen ötezer fős gyűlést tartottak, ahonnan a diákok a magyar egyetemistákkal szolidarizáló levelet küldtek Magyarországra.

Gdańskban az Orvosi Akadémia hallgatói elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek Budapestre, hogy a helyszínen segítsenek a felkelőknek. Már az utazás költségeit is összegyűjtötték. Tervüket támogatta az egyetem is, ám végül a budapesti helyzet miatt lehetetlenné vált az utazásuk megvalósítása. A gdański gyárak munkásai megalapították a Lengyel–Magyar Baráti Társaságot, majd háromnapos gyászt rendeltek el, és felszólították a lakosokat, hogy tűzzék ki a lengyel és a magyar zászlót az épületekre.

Wrocławban a vagongyárban október 27-én munkabeszüntetésre került sor. Gyűlést tartottak, ahol szovjetellenes és a magyar nemzetet támogató jelszavakat skandáltak. Kitűzték a magyar és a lengyel zászlót is, majd elénekelték a lengyel himnuszt. Nem sokkal később a városháza tornyára kitűzték a magyar forradalom jelképét: a középen lyukas magyar zászlót.

A legnagyobb szimpátiatüntetésre 1956. október 30-án, Olsztynban került sor: a helyi Mezőgazdasági Főiskola és a Tanárképző hallgatóinak kezdeményezésére 14 órakor a magyar felkelőkkel szolidarizáló tüntetést szerveztek. Az egyetemisták a Vörös Hadsereg térre vonultak, ahova már korábban megérkezett egy kb. 20 fős csoport, amely tagjai magyar és lengyel zászlókat, illetve gyertyákat helyeztek el a téren. Négy egyetemista díszőrséget állt, a tömeg koszorúkat hozott. A tömeg végül a Świerczewski tábornok térre vonult, ahol nagygyűlést tartottak kb. tízezer fő részvételével. A tömegből levált egy csoport, amely a Vörös Hadsereg téren leverte az utcanév táblákat és átnevezték a teret „Magyar Felkelőt terévé”. Az egyetemisták a következő feliratú transzparenseket vitték: „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról”, „Követeljük Lengyelország és Magyarország szuverenitását!”, „Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország”, „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon”, valamint feltűnt egy tábla, amelyen Magyarország térképe volt látható, felette két vöröscsillagos kézfej, amelyekből csöpögött a vér, alatta „El a kezekkel Magyarországtól” felirattal.

A lengyel társadalom azonban nem csak szolidaritási tüntetésekkel támogatta a magyarokat a szovjetekkel vívott harcukban, hanem lehetőségeikhez képest tettekkel is. Már a forradalom első napjaiban megindult az önkéntes véradás és adakozás, majd október 26-án a Lengyel Rádióban felhívást tettek közzé a „Magyar testvérek” megsegítése céljával. Ettől kezdve tömegesen érkeztek a lengyel munkások és egyetemisták a véradóállomásokra, amelyek éjjel-nappal üzemeltek. Összesen körülbelül 4000 lengyel állampolgár adott vért a magyarok számára.

A szovjet katonai intervenció után sem szűnt meg a lengyel segítségnyújtás. 1957. január végéig 31 millió złoty pénz-, valamint kb. 11 millió złoty értékű természetbeni adomány gyűlt össze. Ezeket a Lengyel Vöröskereszt segítségével juttatták el Magyarországra 42 teherautón és 104 vasúti kocsin. Emellett a Kádár-kormány kérésére a lengyel kormány is nyújtott 100 millió złoty értékű vissza nem térítendő árusegélyt.

A magyar forradalom megihlette a lengyel költőket is: Zbigniew Herbert, Wiktor Woroszylski, Julian Przyboś, Andrzej Strumiłło, Stefan Zarębski, Tadeusz Śliwak, Tadeusz Kubiak és Jarosław Iwaszkiewicz is írt egy-egy a magyar forradalmi eseményeknek szentelt verset. Közülük a legismertebb talán Zbigniew Herbert Magyarokhoz című verse:

Kezünket kinyújtva
állunk a határon
s a levegőből roppant zsinórt
fonunk nektek testvérek
az elfúló kiáltás
s a görcsbe rándult öklök
haranggá jajdulnak s a szív
nem verhet riadót
a véres kövek kérnek
haldokló vizek kérnek
s mi állunk a határon
csak állunk a határon
állunk a józan ész
jól-fontolt határán
innen nézzük a tűzvészt
halálba bámulunk.

Forradalom leverése után szórványosan ugyan, de több nagyvárosban újabb tüntetésekre került sor. Többek között Gliwicében, Krakkóban vagy éppen Szczecinben is tömeges megemlékezések, demonstrációk emlékeztettek a magyar szabadságharc eltiprására.

A magyar forradalom emlékét a lengyel társadalom örökre megőrizte. Lengyelországban nem volt elfogadott a kádári Magyarországon kötelező dogmává emelt „ellenforradalom” kifejezés. A magyarok antisztálinista felkelése, szovjetellenes szabadságharca és a párt monopolhatalmát megdöntő munkástanácsok évtizedekig foglalkoztatták a lengyel társadalmat. A hetvenes-nyolcvanas években pedig a kialakuló második nyilvánosságban (szamizdatban) több tucat cikk, dokumentum és könyv jelent meg Lengyelországban arról, hogy valójában mi is történt Magyarországon.

Lengyel szolidaritás és segítségnyújtás az 1956-os forradalom alatt

süti beállítások módosítása