Ki is akarna versenyképesebbé válni?

Pásztor Szabolcs 
vendégkutató, NKE Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet

versenykepesseg.jpg

Nagyjából a rendszerváltástól kezdődően kísérhetjük figyelemmel a gazdaságpolitikában, a gazdasági sajtóban és a politikai közbeszédben azokat az írásokat, véleményeket és elemzéseket, amelyek valamilyen modell magyarországi követését, esetleg bevezetését sugallják. Az időről időre megjelenő gondolatok alapvetően jószándékú elképzelésen nyugszanak, hiszen a célkitűzésük az, hogy hazánk versenyképesebb, innovatívabb legyen, és a fenntartható növekedés megteremtésével képes legyen felzárkózni Ausztriához, vagy a szélesebb értelemben vett Nyugat-Európához.

Az érveléseket olvasva azonban gyakran hiányérzetünk támad és ráébredhetünk, hogy a szerzők nem minden esetben tulajdonítanak kellő jelentőséget a ténynek: a makro síkon intenzíven zajló globalizációs folyamatok olykor-olykor rövid idő alatt is látványos elmozdulásokat idézhetnek elő, azonban a mélyben, az egyén vagy a háztartások szintjén a gazdasági és politikai változások sodrása jóval mérsékeltebb, sőt még az is előfordul, hogy csak minimális változások vernek gyökeret. A közgazdasági gondolkodás gyakran elfelejti, hogy a mások mellett a 20. század egyik leghíresebb francia történésze, Fernand Braudel-hez köthető annalesi iskola már korábban is ráirányította a figyelmünket a kettős történelem koncepciójára. Ennek lényege, hogy létezik egy makro szinten megfigyelhető gyors sodrású történelem, ehhez képest pedig a mikro történelem sokszor vontatottan halad.

Az egyetemi kurzusokon és a szakirodalom tanulmányozásakor a globalizáció témájával kapcsolatban leggyakrabban olyan kifejezésekkel találkozhatunk mint kereskedelem, innováció, versenyképesség, intézményrendszer, üzleti környezet, kutatás és fejlesztés, hozzáadott érték, regionális kereskedelmi integrációk. Ezek alapvetően makro jelenségek, melyek alakulása nem biztos, hogy a társadalom minden tagját érintik. Ráadásul sokan úgy érvelnek ezek említésekor, hogy elszakadnak az egyéntől, a gazdaság alapsejtjeit képező háztartásoktól és a mikroszinten zajló folyamatoktól. Egy ország sikeressége vagy versenyképessége pedig éppen attól függ(ene), hogy kik is egészen pontosan azok, akik valamilyen sikerreceptet szeretnének bevezetni, vagy éppenséggel kiknek ajánlanak valamilyen gazdaságpolitikát, gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot.

A gazdaságtörténet bővelkedik figyelemre méltó és elgondolkodtató esetekben, így érdemes lehet ezekből néhányat összegyűjteni. Előre le kell azonban szögeznünk, hogy mozaikokról és feltárható jelenségekről beszélünk, és nem valamiféle sztereotípia gyűjteményt adunk közre. Ennek pedig az a célja, hogy felismerjük: máshogyan működnek a gazdaságpolitikai receptek ott, ahol jelentős különbségek vannak a vállalkozói és üzleti szemléletben, a bizalom fokában és többek között a (pazarló és urizáló) fogyasztás megjelenésének gyakoriságában.

Első utunk Spanyolországba vezet, és évszázados dimenziókat ölelünk fel. A spanyol hidalgók nemesi származású, kiváltságokat élvező középkori spanyolok voltak, akik alig rendelkeztek vagyonnal. Ezzel egyidejűleg mentesültek azon közterhek és az adók megfizetése alól, melyet a plebejusoknak kellett fizetniük. Voltak olyan spanyol régiók, ahol a lakosság csaknem 80 százalékát a hidalgók tették ki. Azt, hogy ekkor alakult-e ki az a mentalitás, mely szerint a közteherviselés nem mindenkire vonatkozik, így az adóterhet sem feltétlenül befizetni, nem tudhatjuk, viszont a plebejusok adóztatásának a későbbiekben egyértelműen versenyképességrontó hatása lett. A nagy földrajzi felfedezések eredményeként mind Angliába, mind pedig Spanyolországba jelentős tőke áramlott be, és amíg Angliában a tőkeakkumuláció tevékeny vállalkozói szemlélettel párosult, addig Spanyolországban a tőkét nem produktív módon hasznosították, a kiváltságos érdekcsoportokat adóztatni nem lehetett, így a kisiparos plebejus réteg az adóelvonás miatt nem tudta azt a pályát bejárni, mint az északabbra fekvő országban. A felzárkózás, versenyképesség kérdése tehát mikroszinten dőlt el.

Spanyolország után egy nagyobb ugrással Szingapúrban találjunk magunkat néhány évszázaddal később. Szingapúr a brit gyarmatbirodalom sokáig lesajnált egysége volt, egy mocsaras, szúnyogok lepte halásztelep. Egy anekdota szerint, amikor az afrikai országok függetlenné váltak, akkor egy szingapúri delegáció látogatott Kenyába, mert kíváncsi volt a gazdasági növekedés sikeres receptjére. Később, egészen pontosan 2008-ban egy kenyai delegáció érkezett Szingapúrba, ugyanis szerettek volna valamit átvenni abból a gazdaságpolitikából, amit a kicsiny ázsiai ország megvalósított. A siker egyik receptje egy sokak által mellőzött, de alapvető építőkocka: a Szingapúrban élő kínaiak munkamorálja, munkaszeretete, vállalkozási és üzleti érzéke a protestáns kapitalista országokat meghazudtolóan működött. A képződött jövedelemből a szingapúriak folyamatosan befektettek, nyomon követték a világgazdasági tendenciákat, és igyekeztek nyomon követni a hozzáadott érték alakulását. A siker tehát ismét az egyének szintjén dőlt el.

Visszatérünk Európába. Észtország egy apró észak-európai ország, alig másfél millió lakossal. A Szovjetunió részeként a lakosság és a társadalom piactagadó volt, és még az önállóvá válás utáni években, például 1992-ben is, csak kétezer vállalkozás működött az országban. Aztán valahogyan rövid idő alatt, mint Balti Tigrist kezdték emlegetni Észtországot, ahol olyan vállalatok születtek, mint a Skype. De mégis hogy lehetséges ez? Jelenkori magyarázatok vannak bőven, de szinte mindegyikből kimarad, hogy Észtország mai területe a 13-17. században működött Hanza-szövetség része volt. A szövetség megalapozta a kereskedelem és a városok kultúráját, és az észt génekbe beépült az üzleti szemlélet és a kereskedelem. Ennek a megjelenését és továbbélését láthatjuk a harmadik évezred derekán, és emlékezhetünk a francia regényíró, Honoré de Balzac szavaira is: a tehetség olyan, mint a betegségek, néha átugrik néhány generációt, hogy a későbbiekben megerősödve törjön elő.

A mozaikokat folytathatnánk, és ezek mindegyike ráébresztene bennünket arra, hogy a kereskedelmi, innovációs és versenyképességi kérdésekben az egyén szintjén is vizsgálódnunk kell. Ma már azonban elmosódnak a korábban önálló tudományterületként meghatározott nemzetkarakterológia határai, amely a nemzeti és az amögött meghúzódó sajátosságokat vette górcső alá. Ma már részben a szociológia, sztenderdizált formában a nemzetközi menedzsment (például Geert Hofstede kulturális dimenziói), illetve a kapcsolódó tudományterületek foglalkoznak a kérdéssel. Így annak, aki mélyebben meg szeretné ismerni az egyes gazdaságok és országok lassan változó meghatározottságait, annak feltétlenül interdiszciplináris utazásra kell vállalkoznia.

A hazai gazdasági sajtóban továbbra is olvassuk az időről-időre megjelenő ötleteket és ajánlásokat, de nagyon sok kérdés merül fel bennünk például akkor, amikor a magyar történetírás legtöbb vitát kiváltott egyéniségének, Szekfű Gyulának írásait vesszük kezünkbe (Szekfű, 1943). Ebben a huszadik század eleji viszonyokat árnyalva így érvel: a magyar nem kapitalista talentum és kereskedelemellenes. Igaza volt Szekfű Gyulának vagy tévedett? Ezt nekünk kell mérlegelnünk, az azonban biztos, hogy fontos szemügyre vennünk, melyik országban ki is és milyen egyéni meghatározottságokkal akarna versenyképesebbé válni. Munkáiban a neves gazdaságtörténész Berend T. Iván minduntalan kiemeli (Berend, 2013; 2016; inter alia), hogy országok felemelkedése gyakran már mikroszinten eldől, így ennek tanulmányozása elengedhetetlen.

Felhasznált irodalmak:
Szekfű, Gy – Hóman, B. (1943): Magyar történet III. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.
Berend, T. I. (2013): Crisis in Europe? Bolt from the Blue. Routledge, p. 184.
Berend, T. I. (2016): The History of European Integration: A new perspective. Routledge, p. 272.

süti beállítások módosítása