Elszálló esélyek? – Macron kilátásai a 2022-es francia elnökválasztáson

Cseke Bence
nemzetközi kapcsolatok elemző, NKE Nemzetek Európája Karrierprogram

 

elszallo_eselyek_macron_kilatasai_a_2022-es_francia_elnokvalasztason.jpg

 

Egy év múlva Franciaország ismét köztársasági elnököt választ. Igaz, mindez most, amikor az ország a koronavírus járvány legsötétebb óráit éli, kifejezetten távolinak tűnik, de a kaotikus járványügyi helyzet ellenére a kampány már kibontakozóban van. Természetesen a szavazatok leadásáig még hosszú az út, s jó francia szokás szerint számos meglepetésre is számíthatunk. A kezdeti tapasztalatokból azonban jelenleg arra következtethetünk, hogy a francia radikális jobboldal vezére, Marine Le Pen soha nem látott közelségbe kerülhet történelmi célja beteljesítéséhez, az elnöki szék megszerzéséhez. Ezzel Macron politikai aspirációit, s vele együtt az Európai Unió kilátásait Le Pen előretörése alapjaiban értékeli újra.

Franciaország ismételten egy elnöki ciklus végéhez közeleg. Emmanuel Macron sajátságos első öt évének végéhez, mely a Hollande-éra szocialista csődkormányzása, valamint a jobboldali konzervatívok morális szétesése után 2017-ben földcsuszamlás szerűen rendezte át az ország történelmileg kialakult politikai erőviszonyait. Egy olyan ciklus végéhez érünk el, amelytől mind Macron, mind pedig a választók nagy tettek megvalósítását, az ország európai és globális presztízsének visszaállítását remélték. A nagy tettek helyett azonban az első ciklus többnyire csak nagy társadalmi elégedetlenséget kiváltó intézkedésekben, külpolitikai megrekedtségben, iszlamista merényletekben és végül a politikai mozgásteret szűkítő világjárványban kulminálódott. Ezek a fejlemények Macron eredeti elképzeléseit elmosva ismét reflektorfénybe állították legfőbb kihívóját, Marine Le Pent, aki mindeközben (a 2017-es második fordulós vereségét követően) sikeresen szervezte újra a radikális jobboldali tábort, így jelenleg – közel fej-fej mellett haladva – újfent ő Macron elsődleges kihívója a 2022-es elnökválasztáson. Igaz, ez a helyzetkép a szakértők és választók többségét nem lepi meg, de ettől függetlenül érdemes feltenni a kérdést: Mi okozza Marine Le Pen sikeres szereplését? Miért még mindig ő Macron legfőbb politikai riválisa, miközben a televíziós vitákban rendszeresen alulmarad, szakpolitikai javaslatok helyet pedig csak elnagyolt frázisokban beszél? A választ, a helyzet alapos elemzését követően, öt pontban kereshetjük.

A Macron vs. Le Pen szembenállás, még ha ez rendkívül leegyszerűsítő is, alapvetően a globalista vs. patrióta ellentétpárral definiálható. Le Pen értelmezésében Macron egy volt bankár, Hollande pénzügyminisztere, a régi (értsd morálisan romlott) politikai elit szülötte és globális gazdasági érdekek kiszolgálója, akivel szemben a nemzeti érdekeket kizárólag Le Pen és pártja, a Nemzeti Tömörülés tudja megvédeni. Legalább is Le Pen szerint… Ebben az összehasonlításban Macron számára a problémát az okozza, hogy az elmúlt években végrehajtott politikai reformok (például új munka-törvénykönyv, adóreform, nyugdíjreform) a korábban rá szavazó, főként a szocialistákból kiábrándult baloldali választókat (kiváltképpen a munkások és a vidéki középosztályt) kezdték elidegeníteni tőle, mely legmarkánsabban a „sárgamellényes tüntetések” formájában mutatkozott meg. Sokan közülük pedig új otthonra Le Pen táborában találtak, ahol végső elkeseredésükben – mint a „globalizáció vesztesei” – egyfajta védelmet remélnek a nemzetközi pénzügyi érdekekkel, s ezzel együtt a társadalmi kiszolgáltatottsággal szemben. Vagyis Le Pen népszerűsége Macron belpolitikai aktivizmusának kiteljesedésével egyenes arányban nőtt.

Mindannak ellenére, hogy a koronavírus által generált gazdasági válságot a francia kormány egy grandiózus, 100 milliárd eurós mentőcsomaggal – európai összehasonlításban kifejezetten hatékonyan – igyekszik kezelni (a költségvetési deficitje növelésével), az utóbbi hónapok tétovázásai, az orvosi tanácsadói testület javaslatainak részleges negligálása, illetve az újabb korlátozások késleltetett bevezetése Macron választói megítélését tovább rontotta. Hiába mentette meg állami pénzből a vendéglátósokat, a kulturális ipart, s velük együtt foglalkoztatottak százezreit, szerencsétlen lépései erodálták a válságkezelés eddigi eredményeit, személyisége még megosztóbbá vált a társadalom alsóbb rétegeiben, ezzel újabb kiábrándult szavazókat csatornázva be Le Pen mögé.

Az elnök számára további problémát okozott, hogy megtépázott belpolitikai imázsát az elmúlt években nem tudta megfelelő mértékben külpolitikai aktivizmussal ellensúlyozni. Akármennyire is igyekezett, sem Kelet-Ukrajna, sem az iráni atomalku újratárgyalásának ügyében (csak hogy a fajsúlyosabb tárgyköröket említsük) nem tudott érdemi diplomáciai előrelépést elérni. Sőt, Trump izolációs politikája miatt megszólalásaival számos konfliktust okozott a NATO-n belül, melynek elsősorban a francia-török kapcsolatok látták kárát. Végül az Európai Unió nagyívű reformjára vonatkozó elképzeléseinek is búcsút kellett intenie a Brexit és a koronavírus járvány okán. Franciaország diplomáciai reaktivizálásának hatásfoka tehát messze elmaradt a várttól, tovább gyengítve az elnök bizalmi indexét.

Le Pen megválasztásának esélyeit nagymértékben javíthatja, hogy a második körben előreláthatóan a „republikánus blokk”, vagyis a választás második körében ellene szavazó mérsékelt bal- és jobboldali pártok protest választói, kiábrándultságuk okán, kisebb arányban fognak Macronra (át)szavazni, s helyette várhatóan - egyfajta elitellenes attitűdöt megjelenítve -, tartózkodni fognak a második körben történő részvételtől. Így groteszk módon könnyen előfordulhat, hogy Le Pent végül a távolmaradók tömegei fogják hatalomra juttatni.

A radikális jobboldal sikere kapcsán végül fontos megemlítenünk egy rég-új választói jelenséget, melynek ismételt meglétére a berlini Társadalomtudományi Központ (WZB) hívta fel a figyelmet. Eszerint, ha egy középpárt - a jobboldali szavazatok megszerzése érdekében - minél inkább igyekszik a radikális jobboldal retorikáját és törekvéseit részben magáévá tenni, azzal végeredményben saját erősödése helyett inkább az adott ügyeket korábban is „birtokló” politikai pártok felértékelődését éri el. Mindez Franciaországban is megfigyelhető. 2020 őszétől az iszlám szeparatizmus elleni harcával Macron tudatosan törekszik a Nemzeti Tömörülés alól kihúzni a migrációellenesség és iszlamofóbia biztonságpolitikai szőnyegét. Ezzel szemben Macron népszerűségének növekedése helyett sokkal inkább a radikális párt megerősödését látjuk, mivel az iszlám tematika kommunikációs kiemelése egyben a Nemzeti Tömörülés kiemelését is eredményezte. Úgy tűnik, hogy a taktika ebben az esetben (is) az elnöknél visszafele sül el.

Természetesen az elnökválasztási küzdelmek kimenetelét megjósolni jelenleg teljességgel lehetetlen. A kampány még csak most bontakozik ki, a küzdelmeknek messze még a vége. Erre 2017 jelenti a legjobb példát, ahol a kampányt totálisan átrendező Fillon-botrány hiányában Emmanuel Macron nagy valószínűséggel be sem jutott volna a második fordulóba. Az események azonban végül másként alakultak. Az aktuális helyzetben csak azt a következtetést tudjuk megfogalmazni, hogy a választást elsősorban Macron következő egy évben meghozott intézkedéseinek és kampányának megítélése fogja eldönteni, amelyek egyben Le Pen táborának bővülését és szűkülését is indukálják. Vagyis a 2022-es választást egyedül Emmanuel Macron tudja megnyerni vagy elveszíteni. Győzelme esetén új esélyt kap céljainak elérésre. Kudarca esetén azonban egy merőben új korszak köszönt Franciaországra, s vele együtt az európai integrációra is, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

süti beállítások módosítása