Jézus egy kiborg?

Nyirkos Tamás
tudományos munkatárs, NKE Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
jezus_egy_kiborg.jpg

 

2021 februárjában jelent meg Calvin Mercer és Tracy J. Trothen Religion and the Technological Future: An Introduction to Biohacking, Artificial Intelligence, and Transhumanism című kötete. A szerzők saját bevallásuk szerint tankönyvszerű bevezetéssel kívánnak szolgálni a vallás és az új, 21. századi technológiák viszonyába, elsősorban a vallástudományi szakok hallgatóinak, de voltaképpen a téma iránt érdeklődő minden olvasónak.

A tankönyvszerűség ez esetben azt jelenti, hogy egészen alapvető tudatlanságot tételez fel az olvasóról: érdekes módon főleg „vallási” kérdésekben, valamivel kevésbé a modern technológiák terén. A „vallási” azért teendő idézőjelbe, mert – a hasonló munkák nagy részéhez hasonlóan – ez a mű sem képes világosan megfogalmazni, mit is ért valláson. A szerzők – Calvin Mercer és Tracy J. Trothen – előítéletei persze elég egyértelműen kiderülnek már abból, hogy a „vallás” szót milyen gyakran használják egyes számban, tekintet nélkül az ide sorolt tradíciók zavarba ejtő sokféleségére, amelynek jelentőségét egyébként minden lehetséges alkalommal igyekeznek kisebbíteni. Ahogy egy helyütt meg is fogalmazzák: „a vallás konkrét módon természetesen a világ vallásaiban fejeződik ki”, ami nehezen érthető másként, mint hogy létezik egyfajta közös vallási lényeg, és a szöveg valóban számtalanszor ismételgeti, hogy a „lényegben” (az emberi személy morális felelősségében, a világ és a mások iránti együttérzés hangsúlyozásában) a világ vallásai egyetértenek. Az egyetlen megkülönböztetés, amelyet a szerzők hajlandók megtenni, a „monoteista” (keresztény, zsidó, iszlám) és a „karmikus” (buddhista, hindu) vallások megkülönböztetése; az ettől eltérő esetek (konfucianizmus, taoizmus, sintó, bennszülött vallások) csak futólag vagy lábjegyzetben szerepelnek, ami enyhén ironikus egy olyan mű esetében, amely egyébként a mai nyugati társadalomtudomány kötelező sémáját követve nem győz eleget szörnyülködni egyes kisebbségek – mint később kiderül, a technológiai világra is jellemző – alulreprezentáltságán.

Az ideológiai előfeltevések amúgy számos egyéb ponton is tetten érhetők. Legjellemzőbb talán az úgynevezett „teológiai kontinuum” felvázolása, amelynek két végpontjaként a „konzervatív” és a „liberális” kategóriák szerepelnek. A konzervatívokról megtudjuk, hogy „Isten-központúak” míg a liberálisok „emberközpontúak”; az előbbiek „másvilágiak”, hisznek az isteni kinyilatkoztatásban, tradicionalisták és dogmatikusak; míg az utóbbiak „evilágiak”, az igazságot emberi ésszel is felfoghatónak tartják, alkalmazkodnak a változó körülményekhez és pragmatikusak. Hogy mi köze mindennek az olyan politikai kategóriákhoz, mint a konzervativizmus vagy a liberalizmus, nehezen érthető; ennél már csak azt nehezebb megérteni, hogy a „teológiai liberális” mennyiben tekinthető egyáltalán hívőnek. (Arról nem is beszélve, hogy ez a teológiai kontinuum aligha alkalmazható a „vallások” nagy részére, hanem elsősorban az amerikai kereszténység kortárs megosztottságát abszolutizálja.) A fogalmak összecsúszását mutatja az is, hogy a konzervatív teológiai álláspont ugyanitt jobboldaliként szerepel, „beleértve a fundamentalizmust is mint szélsőjobboldalt”, ami a teológiai és a politikai szálak végső, de aligha véletlen összezavarása.

Hogy aztán mi szükség van erre a végtelenül primitív teológiai-politikai sémára a technológiai jövőkép elemzéséhez, az is kiderül hamarosan: a könyv egyes fejezetei ugyanis – udvariasan ismertetve persze az emberi képességek mesterséges fokozásával, az élettartam korlátlan megnövelésével, az agyak vagy testek lefagyasztásával, az elme számítógépes klónozásával és a szuperintelligenciával szembeni „konzervatív” ellenérveket – minden esetben érezhetően a pozitív, ha úgy tetszik, „liberális” álláspont elfogadására hajlanak, amit egyébként a könyv bevezetése is sejtet, a konklúziója pedig egészen nyilvánvalóvá tesz. A bevezetés által megfogalmazott tézis ugyanis úgy szól, hogy a világ vallásainak alkalmazkodniuk kell a küszöbön álló technológiai változásokhoz, különben végük; a befejezés pedig programot is felvázol egy új „Teológia 2.0” vagy „TechPlusz Teológia” megkonstruálásához.

Ennek megalkotásához persze „rugalmasan kell kezelnünk” az egyes vallások tanításait: az iszlámban előírt napi ötszöri imádkozást például (amelyet, mint megtudjuk, még az egyik szerző szomszédja is gyakorol) „affektív előnyökkel is járó spirituális önfejlesztésnek” célszerű tekintenünk; az online keresztény istentiszteleteket pedig (amelyeken a másik szerző egy idős barátja szokott részt venni) egy újfajta „pixel-spiritualitás” példájának. De ha már keresztények vagyunk, annak sincs akadálya, hogy Jézus Krisztust, aki „transzcendens természetét és emberfölötti képességeit” többek közt betegek gyógyítására használta, olyan modellként értelmezzük újra, amely megmutatja a transzhumánoknak, „miként alkalmazzák megnövekedett képességeiket morális és vallási értelemben integráns módon.” Vagy „talán” még egyszerűbb, ha Jézust – egyszerre isteni és emberi természete okán – a szó „laza értelmében” kiborgnak nevezzük.

Mindezek természetesen kiragadott példák, amelyek csupán a könyv legradikálisabb állításainak szemléltetésére szolgálnak. A mű egészével kapcsolatban inkább az a kritika fogalmazható meg, hogy a példák egy kezelhetetlenül sokrétű kontextusba illeszkednek. A vallások átfogó osztályozása mellett ugyanis kísérlet történik az erkölcsfilozófia összes nagy iskolájának ismertetésére (deontológiai, teleológiai és erényetika), a politikai filozófia különböző igazságosságfogalmainak áttekintésére (disztributív és procedurális igazságosság), nem is beszélve az olyan metafizikai, elmefilozófiai és nyelvfilozófiai témákról, mint a személyes azonosság problémája, az elme-test kapcsolat, vagy éppen a beszédaktus-elmélet. Ami az „új” technológiákat illeti, itt is átfogó igénnyel találkozunk: a pszichofarmakológiától és a biotechnológiától kezdve a robotikán át a gyenge és erős mesterséges intelligenciáig; amihez értelemszerűen társul a poszt- és transzhumanizmus önmagában is szerteágazó tematikája.

Ennyi minden természetesen nem férne bele egy valóban mélyenszántó elemzésbe, de vegyük úgy, hogy a könyv nem is akar az lenni: csupán vázlatos bevezetés egy rendkívül súlyos téma lehetséges kérdésfelvetéseibe. Ezek a felvetések azonban (amelyeket a mű valóban tankönyvszerűen, az egyes fejezetek végén található ellenőrző kérdések formájában fogalmaz meg) túl komolyak ahhoz, hogy némi felületes teológiai, filozófiai és technológiai ismeret birtokában megválaszolhatók lennének. Arról nem is szólva, hogy egy új, „2.0” teológia megalkotásához legalább a hagyományos, „1.0” teológiák alaposabb megértésére lenne szükség.

Calvin Mercer – Tracy J. Trothen: Religion and the Technological Future: An Introduction to Biohacking, Artificial Intelligence, and Transhumanism, Basingstoke: Palgrave Macmillan, 2021.

A kép forrása: Amazon

süti beállítások módosítása