Ottlik László és a magyar politikai gondolkodás tradíciói

Pető Zoltán

tudományos segédmunkatárs, NKE Molnár Tamás Kutatóintézet

 ottlik_laszlo_es_a_magyar_politikai_gondolkodas_tradicioi.jpg

Ottlik László (1895–1945) a két világháború közötti magyar politikai gondolkodás egyik meghatározó alakja volt. Életműve nem csak a szűkebben vett politikatudományra, hanem a szociológiára, esztétikára, jogbölcseletre és politikai publicisztikára egyaránt kiterjedt. A politika értelmének filozófiai mibenléte, a többség és a kisebbség fogalma, a tömeg és a modernitás kapcsolata, a szuverenitás vagy az államhatalom eredetének kérdése éppúgy foglalkoztatta, mint a demokrácia egy sajátos értelmezése, a korszellemnek megfelelő liberalizmuskritika, vagy a diktatúra a korban újnak számító típusainak: az olasz fasizmusnak és a német nemzetiszocializmus jelenségeinek értékelése. Korának tulajdonképpen összes, a politikával akár csak lazább viszonyban álló kérdése kapcsán megszólalt: ilyen volt az angol munkáskérdés, az amerikai kapitalizmus vagy a német jogbölcselet, Magyarország külpolitikája, vagy éppen a nemzetközi hatalmi erőviszonyok alakulása. Neve, mindennek ellenére, a mai magyar kultúrában még alig van jelen. (Ottlik Géza, a nála sokkal ismertebb magyar író az unokatestvére volt.) 

Ez okból is üdvözlendő Szabadfalvi József vállalkozása, aki a kétezres évektől kezdve, szisztematikusan kezdett cikkeket megjelentetni Ottlik életműve kapcsán, és a tavalyi év folyamán – részben a korábban már publikált írások felhasználásával és átdolgozásával – rövidebb monográfiát jelentetetett meg. Szabadfalvi vállalkozása az első kísérlet Ottlik László munkásságának tudományos igényű feldolgozására.

Ahogyan Szabadfalvi is kiemeli: a politikai gondolkodás magyar tradíciójának szempontjából talán Ottlik legnagyobb érdeme, hogy az első olyan politikatudósaink között volt, aki megpróbált nyitni a XIX. század végére kialakult jogászias szemléletű államtan (Kautz Gyula, Kuncz Ignácz, Concha Győző) felő, egy új szemléletmód irányába. Több különböző tényező összejátszásának következtében az alkotmány- és közjogi gondolkodástól elváló politikai filozófiai gondolkodás nem tudott igazán meghonosodni sem a reneszánsz, sem a XVIII–XIX. századi Magyarországon. Az olyan kiemelkedő kísérletek, mint gróf Széchenyi István vagy Dessewffy Aurél bizonyos írásai, báró Eötvös „uralkodó eszméi”, vagy Kemény Zsigmond néhány kiváló esszéje a tudományos vérkeringésbe igazán nem kerültek be és elszigetelt kísérletek maradtak.

Ottlikot voltaképpen a nyugati világban már legalább a reneszánsz politikai gondolkodás hagyományaival (Machiavelli, Morus, Bacon) meghonosodott politikai filozófiai gondolkodás egyik első olyan magas színvonalú magyar művelőjének is tekinthetjük, aki egyetemi keretek között próbált meg egy, a korabeli nyugati politikatudomány színvonalát elérő, annak legfontosabb szerzőivel párbeszédet is folytató beszédmódot meghonosítani.

Ottlik tájékozottsága, rendkívüli felkészültsége már írásainak szokásos hivatkozásai alapján is azonnal szembetűnik, az általa előszeretettel idézett szerzők közé tartoztak: Oswald Spengler, Robert Michels, Vilfredo Pareto, Eduard Spranger, Carl Schmitt, Max Weber, Max Scheler és Arnold Toynbee. Ahogyan Csizmadia Ervin fogalmaz a Horthy-rendszer politikatudományáról írott esszéjében: „[e]lég, ha újólag utalok például Ottlik László politikai »vitaelméletére«, amelyben megpróbálja karakterizálni a politikai közvélemény fogalmát, illetve jellemzi a pártharcok »dialektikáját« vagy éppen – Dahl-t jócskán megelőzve – a poliarchia fogalmát.”

Ottliknak a kor politikai rendszereit leíró munkássága – amely vélhetően a legmaradandóbb, és a leginkább számot tarthatna a szakma figyelmére – a következő művekben (hosszabb tanulmányokban, illetve könyvekben) található meg: Diktatúra és demokrácia (1929), Parlamentárizmus és diktatúra (1932), A politikai rendszerek története. Középkor és újkor a világháborúig (1940) A politikai rendszerek (In: A mai világ képe II. Politikai élet. 1939.) Bevezetés a politikába (1942).

A politikai rendszerekkel kapcsolatos műveiben az angol, amerikai, francia, olasz, német és orosz politikai fejlődés történetét írta le és értelmezte, a módszertant tekintve, néhol analitikusabb politikatudományi megközelítéseket alkalmazva, másutt esszéisztikus hangulatú betétekkel is élve. Az államformák klasszikusan iskolázott, a görög filozófia alapvető államelméleti eszméit is felelevenítő kategorizálása egészen Platón és Arisztotelész államformatanáig nyúlt vissza.

Következtetéseit megalapozandó, a politikatudós a „kormányforma” és az „államforma” fogalmait elkülönítette és megkülönböztette egymástól: kormányformából szerinte csak kettő lehetséges: monarchia vagy oligarchia. Az államformát azonban az határozza meg, hogy a monarchikus vagy oligarchikus hatalomgyakorlók kinek vagy kiknek a nevében irányítják és kormányozzák az államot: ha egy személynek, akkor az államforma autokrácia, ha a „legjobbaknak” akkor arisztokrácia, ha a „nagy tömegnek mint szuverénnek” akkor demokrácia.

A két alapvető kormányforma és a három államforma különböző kombinációi, a történelemben empirikusan létrejövő és fellelhető államokban Ottlik szerint rendkívül bonyolult kombinációkat hoztak létre, és voltaképpen nagyon kevéssé beszélhetünk olyan tiszta formákról, amelyek a politikai rendszereket „diktatúra” vagy „demokrácia” leegyszerűsítő kategóriái szerint engedné értelmezni. Ahogyan a szerző fogalmaz:

„Ha a feje­delmi autokrácia nevében a tényleges hatalmat egy személy (maga a feje­delem vagy mindenható államminisztere, »kancellárja« gyakorolja, »sze­mélyes« kormányzásról, ha viszont egy kifelé zárt egységet mutató testület, »titkos tanács« a hatalom birtokosa, »kabinet«-kormányzásról szokás beszélni. Az, amit a kézikönyvek »felelős alkotmányos« kormányrendszer­nek, illetőleg »konstitucionalizmus«-nak neveznek, nem egyéb mint arisztokratikus monarchia. Viszont az arisztokratikus oligarchia a klasszikus »republikanizmus«-ban (Róma, Velence) s a »parlamentárizmus« régebbi típusában (Anglia Gladstone előtt) testesült meg. Az antik »cezárizmus« és ennek modern hasonmásai (Napoleon, Hitler), úgyszintén az Amerikában otthonos »prezidencializmus« a demokratikus monarchia iskolapéldái, – s végül az újabb »parlamentarizmus« (Franciaország a harmadik köztársaság idején), illetőleg a jelenkori parlamenti »kabinetrendszer« (Anglia) a demokratikus oligarchia jellemvonásait viselik.”

Egy adott politikai rendszerben különböző attitűdök érvényesülhetnek, és ezek adott esetben meg is határozhatják az állam célját – megteremtve vagy éppen lerombolva a politikai szabadság vagy az igazságosság feltételeit. Mint látjuk: szemben a liberális szerződéselméleti tradícióra államelméletekkel – mint amilyen például a locke-i –, amelyek a „szabadság” (igazságosság, helyes kormányzás) absztrakt princípiumának érvényesülését rendre az államhatalom korlátozásától teszik függővé, Ottliknál a „jó rend” lehetősége alig, vagy szinte egyáltalán nem függ az állam aktuális formájától. A platóni-arisztotelészi tradícióhoz hasonlóan, nála is elsősorban az uralkodó(k) attitűdje az, amely döntően befolyásolja politikai jó rendjének mibenlétét.

Irodalom

Csizmadia Ervin (é.n.): A magyar politikatudomány tradíciói a két világháború között.  Munkabeszámoló. OTKA. http://real.mtak.hu/2695/1/69072_ZJ1.pdf.

Ottlik László (1942): Bevezetés a politikába. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.

Szabadfalvi József (2019): Egy konzervatív állam és politikatudós. Ottlik László (1895–1945). Dialóg Campus-Debreceni Egyetemi Kiadó, Budapest-Debrecen.

süti beállítások módosítása