„Lehetetlen országhatárok, lehetetlen nemzetek”

Csutak Zsolt 
kutató, NKE Amerika Tanulmányok Kutatóintézet

amerikai-magyar_zaszlo_kesz.jpg

Miképpen viszonyultak Magyarországhoz a tengerentúlon a trianoni békeszerződést követően? Mi alapján bíztak a magyar politikusok az Egyesült Államok támogatásában és miért bizonyult ez hiú ábrándnak? A párizsi békediktátum századik évfordulója kapcsán számos ünnepi megemlékezésre kerül sor a két állam között, ezek kapcsán szakértőnk áttekinti a kétoldalú kapcsolatok alakulását a békediktátum időszakában.

Mielőtt a száz évvel ezelőtti nagypolitikai események tárgyalásába kezdenénk, érdemes megemlítenünk a nagyon szoros magyar-amerikai kapcsolatok katonai vonatkozásait is, elsősorban a híressé vált emigráns magyar honvédtisztek amerikai tevékenysége révén. Őket az északi unionista közegben csak European 48’ers-ként emlegettek a pusztító amerikai polgárháború időszakában. Hét egykori magyar honvédtisztből elismert amerikai tábornok lett Lincoln elnök seregeiben, közülük többen a háború után szolgálataik elismeréseképp komoly diplomáciai tisztségeket kaptak Andrew Johnson elnöktől. Soraikból néhányan feltétlen említést érdemelnek. Egyikük Asbóth Sándor tábornok, aki 1866 és 1870 között az USA argentínai és uruguayi nagykövete volt. Pomutz György tábornok, amerikai főkonzul lett Oroszországban és nagy szerepe volt Alaszka megvásárlásának előkészítésében; Stáhel (Számwald) Gyula tábornok Japánban és Kínában volt amerikai konzul egészen 1885-ig; és Czapkay József Lajos katonaorvos, Kossuth egykori bizalmasa, akiből az első amerikai konzul vált az újdonsült Egyesült Román Fejedelemségekhez akkreditálva Bukarestben.

 

Wishful thinking

Az első világháborút követően a köztudottan idealista Woodrow Wilson elnök, a népes (mintegy ezer fős) amerikai diplomáciai küldöttség vezetőjeként – meglehetősen kiábrándulva a rideg és könyörtelen európai nagypolitika titkos háttéralkuiból és diplomáciai mesterkedéseiből – otthagyta a párizsi békekonferenciát, és hazautazott a biztonságos tengerentúlra, az óvilág fülledt romlottságától mentesnek tekintett Egyesült Államokba. Magyarországon a Tanácsköztársaság szörnyű élményei, a megalázó román megszállás és a Trianoni békediktátum okozta nemzeti trauma után a megcsonkított magyar nemzet és állam vezetése gróf Bethlen Miklós miniszterelnök kormányának felelőssége lett. A Bethlen-kormány és a magyar konzervatív politikai elit prominensei (különösképpen Teleki Pál és Apponyi Albert grófok) idealista, atlantista módon (mai kifejezéssel mondhatnánk álomkergető wishful thinking módjára) az Egyesült Államok segítő jóindulatában bíztak.
1919 októberéből, a román megszállás és szervezett katonai rekvirálások (valójában törvénytelen fosztogatások) idejéből még sokakban élénken élt a legendás Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok képe, aki az antanthatalmak budapesti katonai missziójának társelnökeként, lehetőségeihez mérten igen erélyesen és nem csekély szimpátiával próbált a minden oldalról szorongatott magyarok segítségére lenni, és híressé vált lovaglóostorával megakadályozta a Magyar Nemzeti Múzeum román katonák általi kifosztását.

 

Személyesen, szenvedélyesen

Bandholtz vezérőrnagy legendás alakja mellett ugyancsak nagy jelentőséggel és jelképes erővel bírt Theodor Roosevelt amerikai elnök magyarországi látogatásának emléke. A legendás Rough Rider becenevű lovasezredes és történész Roosevelt, még leköszönt republikánus amerikai elnökként, a kor egyik legelismertebb és leghíresebb politikai személyiségeként tett nagysikerű körutat Európában. Többek között tiszteletét tette VII. Eduard angol király temetésén Londonban, átvette a Nobel-békedíját Oslóban, találkozott II. Vilmos német és Ferenc József osztrák császárral. Az európai országok kifejezetten versengtek az egykori amerikai elnök látogatásáért, nála nem volt híresebb és elismertebb név a világpolitikában abban az időben.
Kifejezetten nagy eseménynek és kimagasló diplomáciai elismerésnek is számított, hogy 1910 április 17-20. között, régi ismerőse, gróf Apponyi Albert meghívását elfogadva Theodore Roosevelt több napra Magyarországra érkezett. A republikánus elnököt türelmesen várta a szakadó esőben az ünneplő pesti nép, betöltve a Dunától a Nyugati pályaudvarig és a Deák térig terjedő óriási területet. Roosevelt elnök nagysikerű magyarországi tartózkodása során többször is szenvedélyes, személyes hangvételű beszédben fejezte ki elismerését a magyar történelem, hadi kultúra és a magyar nép hősies helytállása iránt, amely még inkább emelte népszerűségét és a magyar hőskultuszt egyaránt. Apponyi Albert személyes amerikai kapcsolatai nem kis jelentőséggel bírtak, hiszen az Interparlamentáris Unió magyar küldöttségének vezetőjeként korábban kétszer is találkozott már Roosevelttel. Mindezek alapján Apponyi, akárcsak a „nyugatos” magyar politikai elit jelentős része, inkább bíztak az amerikaiak segítőkészségében és revíziós magyar célok iránti megértésében és nyitottságában. Ugyanakkor Wilson elnök és a kormányzó Demokrata párt, illetve az izolacionista republikánus többségű Kongresszus viszonyulása Magyarországhoz egyáltalán nem volt Theodor Roosevelt elnök rajongásához hasonlítható.

 

A különbéke

Az 1921. augusztus 29-ei amerikai-magyar különbéke a Bethlen-kormány és az amerikai Kongresszus felhatalmazása révén, a Knox-Porter határozati javaslat alapján, nem kis magyar kiábrándulásra a szigorú trianoni feltételek helybenhagyása mentén körvonalazódott. A két amerikai szenátor által kidolgozott határozati javaslat hűen követte Wilson elnök Inquiry nevű szakértőtestületének két évvel korábban elkészített vonatkozó háttértanulmányait és azok igencsak torz és a Monarchia utódállamai irányában mélyen elfogult megállapításait is.
Charles Evans Hughes amerikai külügyminiszter tárgyalásai és levélváltása nyomán kitűnik, hogy a magyar diplomáciát vezető erdélyi származású báró Bánffy Miklós külügyminiszter erőteljes kérése ellenére az amerikai-magyar különbéke szövegébe mégiscsak bekerült a Trianoni Szerződés említése és jogkövetkezményeinek kölcsönös elfogadtatása. A megállapodás aláírása, illetve törvényhozási elfogadása után 1921 szeptemberében Budapesten elfoglalta szolgálati helyét Ulysses Grant-Smith ideiglenes amerikai ügyvivő, követségi megbízott, akit 1922. február 10-től Theodore Brentano nagykövet váltott és egészen 1927. május 6-ig teljesített szolgálatot Magyarországon. Washingtonban 1922. január 11-én gróf Széchenyi László bemutatta megbízólevelét az izolacionista és Közép-Európa iránt teljességgel érdektelen Warren G. Harding amerikai elnöknek, majd egészen 1933. március 31-ig képviselte a magyar érdekeket nagykövetként Amerikában.
A washingtoni „ködös aljzatnak” (foggy bottom) is gúnyolt amerikai külügyminisztériumban sokáig William R. Castle Jr. felelt a nyugat-európai és magyar ügyekért is, aki bár igencsak együttérző módon rokonszenvezett a magyar sérelmekkel és trianoni traumával (amely „lehetetlen országhatárokat és lehetetlen nemzeteket teremtett”), ugyanakkor az amerikai nemzeti érdekek elsődleges érvényesülését és az új status quo fennmaradását szorgalmazta Közép-Európában. Az amerikai-magyar különbéke évében nagyszabású politikai kampánycélú körutat tett az Egyesült Államokban gróf Teleki Pál. A Castle külügyminisztériumi részlegvezetővel való szívélyes megbeszélése a Harvard Egyetem Houghton könyvtárklubjában egészen jól sikerült, bár megállapodtak abban a nem jelentéktelen részletben is, hogy az Egyesült Államok nem képes és nem is hajlandó újratárgyalni a trianoni békediktátum határozatait. Teleki Pált hamarosan követte Amerikába a nagy diplomáciai tekintéllyel és jó kapcsolatokkal rendelkező Apponyi gróf is 1923-ban, a brit sajtómágnás és hungarofil Lord Rothermere anyagi támogatásával. Apponyi, Telekihez hasonlóan, óriási (látszólagos) magyar szimpátiával és együttérzéssel találkozott az amerikai politikai elit köreiben, ugyanakkor nem volt képes semmilyen pozitív politikai változást, attitűd-váltást eszközölni Washingtonban Magyarország irányába.

 

Utórezgések

1928 tavaszán a nagyszabású Kossuth-zarándoklat eseményei New York államban és Ohióban kisebb diplomáciai feszültséget okoztak Washington és Budapest között. A népes, több mint 500 főt számláló magyar küldöttség érkezése Amerikába Kossuth Lajos New York-i szobrának felavatására majdhogynem utcai zavargásokhoz is vezetett számos városban a magyar és az utódállamok nemzeteihez tartozó amerikai polgárok között, és a sajtóvisszhang egészen Washingtonig ért. Castle Jr., az amerikai külügyminisztérium részéről és Joshua Butler Wright, budapesti amerikai nagykövet is tiltakozott a magyar kormánynál az Egyesült Államok területén szervezett magyar revizionista propaganda és provokatív szláv- és románellenes eseménysorozat megtartása miatt. A Kossuth-zarándoklatnak komoly és hosszantartó utórezgései is voltak, hiszen az 1936. július 4-ei amerikai nemzeti ünnep idejére időzített, Bandholtz tábornok budapesti Szabadság téri szoboravatási ünnepségéről az amerikai nagykövet, John F. Montgomery inkább kimentette magát, tartva a harsány revizionista, Trianon- és antantellenes magyar megnyilvánulásoktól és a várható diplomáciai botránytól.
Amint 1921-ben az amerikaiak kissé furcsállották a diplomáciai kapcsolatok létrejöttét egy sajátos jogi státusú király nélküli Magyar Királysággal, ugyancsak meglepődtek az érthetetlennek tűnő magyar hadüzeneten 1941. december 13-án. Franklin Delano Roosevelt elnök erőteljes német nyomást sejtve a román, bolgár és magyar hadüzenet hátterében nem is fogadta el azokat hivatalosan egészen 1942. június 5-ig, amikor is az amerikai kormány visszahívta az utolsó amerikai nagykövetet, Herbert C. Pellt Budapestről.
A második világháborút követően immár teljesen új korszak következett a magyar-amerikai kapcsolatokban a vasfüggöny két ellentétes – és sajnálatosan ellenséges – oldalán állva.

süti beállítások módosítása